– Szia. Megkérhetlek valamire?
– Szia. Persze. Tudod, már elég régóta barátok vagyunk, lassan három éve. Tudhatnád, hogy bármit kérsz megteszem, ha rajtam múlik.
– Ok. Ez biztosan csak rajtad múlik. Vegyél el feleségül.
– Hogy mi?
– Most mit vagy úgy oda? Nem kell szerelmesnek lenned, és szexelnünk sem kell. Figyeltelek és amióta barátok vagyunk, neked nem volt nőd, úgyhogy gondolom te is utálod a szexet, akárcsak én. Így legalább nyugtot hagynak nekem a pasik és téged se fognak az őrületbe kergetni a csajok. Hm?
– Nos igazad van, tényleg nem volt még egyéjszakás kalandom se régóta…
– Na, ugye? Tudtam, hogy te se szereted a szexet. Nem is jó az semmire. Legfeljebb csak gyerekcsinálásra. Arra van kitalálva. Nos? Akkor elveszel?

 Az igaz, hogy amióta Ritát megismertem nem volt barátnőm, de csak azért mert senkivel nem tudtam elképzelni se magam. Évente egyszer kipróbáltam, aztán mostanra eldöntöttem, hogy beteg vagyok. Megfertőzött Rita a saját hóbortjával. Nagyon élveztem minden vele töltött pillanatot, noha még a kezét is ritkán engedte megfogni. Illetlennek találta. Egy kéz a kézzel érintés illetlen a számára! Hm. Akkor hogyan is gondolhattam volna vele másra? Ugyanakkor vele sem gondolhattam többre, mint szimpla haverságra. Rengeteg közös programunk volt. Úsztunk, vitorláztunk, búvárkodtunk… Imádta a teniszt is, de csak velem játszott. „A többiek nyomulósak, a nők meg unalmasak. Te igazi jó barát vagy. Veled minden jó. Gondolom épp azért, mert te se szeretsz szexelni és az élet szépségeit nem abban keresed.” Mondta egyszer–máskor, pedig ha a fejembe látott volna, furcsa pillantásokat kaptam volna tőle biztosan. Az is lehet, hogy kupán vág, mert nagyon temperamentumos kis nő, és nagyon gyönyörű.

Otthon persze elfeledkeztem arról, hogy utálom a szexet, de róla nem tudtam. Masztizás közben csak rá gondoltam.

 Ilyenkor éreztem csak, hogy beleszerettem. Haját platinaszőkére festette – eredeti hajszíne vörös –, azért hogy ezzel is csökkentse a feltűnést az irányába. Ez is nagyon jól állt a tengerzöld szemeihez. Az alakja is tökéletes a szememben. Sőt, nemcsak az enyémben, mert bárhol jelentünk meg, a férfiak vágyakozó pillantása reá tagadhatatlanul látszott, és csak miattam nem köröztek a teste körül mint a prédára leső farkasok. Ő ezeket mintha észre se vette volna, de amint felém nézett egy–egy nő – amit Rita mellett nem észleltem soha – ő halkan kuncogott és megjegyzéseket tett rájuk. Persze nem feltűnően és mindig csak akkor, amikor biztos lehetett benne, hogy csak én hallom. „Láttad azt a libát, aki stírölt téged? Mintha egy darab hús lennél, amit legszívesebben bekapna!” Meg ehhez hasonlókat. Ő ezt nem sértésnek szánta. Ezzel fejezte ki utálatát azok iránt, akik élvezték a szexet.

Eleinte próbáltam beszélgetni vele erről. Talán volt gyerekkorában valami, ami miatt nem élvezi? Vagy bármi testi–lelki aggály… Nos, amit egyáltalán elmondott, aszerint semmi. Nem erőszakolták meg, nem molesztálták jobban mint más hasonló korú lányokat. Olyanra gondolok, mint például egy  kollégium étkezdéjében egy fiús asztal mellett elhaladva fenekére paskolnak, bízva abban, hogy nem tehet semmit, hisz tele a keze kajával. Ezek ártatlan csínyek és a srácok részéről a tetszés kifejezései, a legtöbb lány fel se veszi. Amelyik mégis az maximum kacsint, mosolyog, vagy ilyesmit, de Rita ilyenkor mindig kikelt magából. El is nevezték Jéghercegnőnek. Nos, a hercegnő az találó, de egyáltalán nem fagyos. Mindaddig míg egyszer rá nem kérdeztem viccesen, hogy hogy aludt, tetszett a maszti alvás előtt?! Na, ekkor kiakadt. Jól beolvasott nekem, hogy hogy képzelem, mert az nem szép dolog és ő olyat sose szokott. Annyit még sikerült  belőle felindult állapotában kiszednem,  kihasználva a meggondolatlanságát, hogy, de, ő is kipróbálta, de semmivel se volt jobb, mint a szüzessége elvesztése. Bár utóbbi fájt is. Ettől többet nem vallott és pár napig nem állt velem szóba.

Testi aggály gyanánt nem igazán tudtam volna mire gondolni, mert mikor strandoltunk és úsztunk, a vízben játszadozva gyakorta értem hozzá mindenhol. Semmi rendellenes nem volt észlelhető, ráadásul, amikor kettesben mentünk egy–egy elhagyatottabb helyre akkor a kedvence a zsinórbikini volt. Azt mondta legszívesebben meztelen lenne, mert annyira élvezi a bőrén a lágy szellőt, a napsugarakat és a hullámokat, de nem akar engem megbotránkoztatni.

 A haverok, munkatársak kezdtek őrültnek tartani, mert az nem normális dolog, ha egy férfi ennyire egy nő bűvkörébe kerül, miközben az még egy csókra se méltatja. Nem értették meg azt sem, hogy azóta az alkoholfogyasztásom is majdnem nullára csökkent. Rita szerint az se jó. Csak kaparja a torkot és elaltat.

Egyik szülinapja alkalmából én előre készültem és sikerem lett.

A recept pedig ez volt:

Hozzávalók

• 3 dl Jameson ír whisky
• 2 dl tejszín
• 4 dl konzerv édesített sűrített tej
• 2 evőkanál csokoládészirup
• 2 teáskanál vanília kivonat
• 1 teáskanál instant kávé

Elkészítése:

• Keverjük össze a hozzávalókat egy turmixgépben, és pürésítsük nagy sebességgel kb egy percen át.
• Helyezzük a keveréket légmentesen lezárt tartályba vagy üvegpalackba, szorosan illeszkedő fedéllel, és tároljuk hűtőszekrényben legalább egy hónapig – megfagynia nem szabad. Használat előtt alaposan rázzuk fel.

 

Ezt egy külföldi weboldalon találtam és már jó előre kipróbáltam. Az eredeti verzió egy kissé tényleg erős volt, felcserélve azonban a whisky és a tejszín mennyiségét, az alkoholt nem is lehetett benne észrevenni. Kellemesen lágy íz és nagyon finom. Ha elkészítés után felöntöm egy dl tejjel és babapiskótát teszek bele, a somlóihoz hasonló finomságot kapok.

Rita szülinapjára tehát készítettem italként is, és édességként is, megfelezve a liternyi szirupot. Nem akartam becsapni, és elmondtam neki, hogy miből készítettem, de csak miután megígértettem vele, hogy mindenképpen megkóstolja.

– De tudod, hogy én nem iszok alkoholt.
– De ez nem az! Csak egy kicsi van benne, észre se lehet venni. Egyébként meg megígérted, nehogy most meg visszakozz. Csak egy kanálka kóstoló, és ha neked nem tetszik akkor kidobjuk, jó?

Nem tudom kidobtam volna, vagy mérgemben magam eszem meg mindet, de erre nem volt szükség, mert miután Rita óvatosan evett egy picit a babapiskótából, már nyúlt is a második kanállal érte. Élvezettel fogyasztotta el ajándékom, én meg a látványt élveztem. Az arckifejezést, amit szerintem egy orgazmus okozhat más nőkön. Csodálatosan szép lett ettől.

Amint elfogyott az édesség elosztottuk a likőrt és koccintottunk. Ő ebbe is óvatosan belenyalt először. Egyből beindult a fantáziám, ahogy mást nyalogat az a rózsaszín nyelvecske rajtam. De természetesen türtőztettem magam.

Elfogyott az ajándékom nagy része hát, és ekkor Rita adott egy szájra puszit. Szerintem egy ártatlan dolog volt, de ő már ettől is kiakadt, pedig ő követte el. Talán éppen azért. Mentegetőzött és a végén inkább a karomba vonva táncoltam vele, míg le nem nyugodott a lelke. Nos, a testéről ezt nem mondhattam el, de sajnos több akkor, és azóta sem történt.

Azt hiszem akkor ébredtem rá, hogy teljesen beleszerettem. De ha bevallom neki, megszakad a barátságunk.

 

Ilyen előzmények után fordult hozzám a kéréssel.
– Kaphatnék egy kis gondolkodási időt? – kérdeztem.
– Ó, ne haragudj. Tudtam, hogy nem jó ötlet ez. Csak egész jól megvagyunk egymással és ezért gondoltam…
– Ne szabadkozz, kérlek. Nincs rá szükség. Más miatt kell fontolóra vennem.
– Ó. Elárulod mi az? – érdeklődött kíváncsian.
– A házastársi kötelezettségek miatt.
– De hiszen én felmentelek alóluk. Nem kell szexelnünk egyáltalán.
– Tudod te mire találták ki a házasságot? Hogy miért megy férjhez egy nő ma is?
– Hát igen, de én nem azért. Majd ha kell gyerek, akkor…
– Akkor?
– Úgy gondolom arra is megfelelnél, de ha nem akarnál szexelni akkor sem, találhatunk más módszert is… Vagy én mást…
– Ha a feleségem lennél gondolod eltűrném, hogy más férfival szexelj?
– Reméltem is, hogy nem – vetette közbe ártatlan képpel.
– De nekem nem ezért kell a gondolkodási idő.
– Ha nem ezért, akkor nem értelek.
– Ok, elárulom. Azért, mert ha a férjed lennék, nem hiszem, hogy meg tudnám állni, hogy naponta tízszer ne szeretkezzek veled. Azt vettem észre magamon ugyanis, hogy Rita–betegségem van, szeretlek.
– Ó. Erre nem gondoltam. De nem lehetsz belém szerelmes, hiszen eddig minden rendben ment közöttünk.
– Rendben? Drágám, a haverok már mind őrültnek tartanak, hogy képtelen vagyok más nővel lefeküdni és velük meg piálni. Tudod mikor lett volna ez rendben? Ha mondjuk pár hónap, de maximum egy éven belül már szexelünk és talán mostanra tényleg megérett volna a helyzet a házasságra, de isten a tanúm rá, hogy akkor én kértem volna meg a kezed.

 Azt nem árultam el neki, hogy a Jéghercegnőmet azóta is minden haver csodálja, de érdektelennek minősítve, csak jó távolról. Főleg amióta rájöttek, hogy beleszerettem. Azóta csak engem sajnáltak.

Rita erre a kifakadásra sértetten elrohant. Majdnem egy hónapig nem hallottam róla.

Már másnap tudtam, hogy mindent elrontottam. A hívásaimat nem fogadta, ő sem keresett. Lesben álltam a lakása előtt, de sose sikerült találkoznom vele. Csak meg akartam magyarázni neki, hogy nekem jó így is, ha csak láthatom és bárhogyan is – szex nélkül is akár –, együtt lehetek vele.

Vége lett a közös programoknak, amiket annyira élveztem. Azt reméltem, ha meg tudom őt győzni, hogy nem kell figyelembe vennie a szerelmem, talán ismét mehetünk együtt strandolni, táncolni, teniszezni. Imádom amikor lebben a haja, akár kibontva, akár lófarokba kötve hordja éppen. A teste mozgásának a látványa is mindig elbódítja a lelkem. Na, ezeknek most vége. Elrontottam.

Egy hét múlva pár napig egyfolytában jártam a kocsmákat, bárokat, mindegy hol, ahol piát adnak. Az íz se számít, nem is éreztem milyen löttyöket iszok. A hatás a fontos, hogy felejteni tudjak.

Sajnos újabb egy hét és sok fejfájás, rosszullét ébresztett rá, hogy ez nem a jó módja a felejtésnek. Hülye lettem? Igen. De elfelejtettem őt? Hát nem!

Gondolkodtam rajta, ki lehetne aki helyettesíthetné őt, aki kigyógyíthatna ebből. Nos, gyógyítani a betegséget lehet. Ezek szerint a szerelem nem az, mert senkit nem tudtam elképzelni sem, aki Rita helyébe lépve nekem ugyanúgy megfelelne. A miérten is sokat gondolkodtam. Miért éppen ő? Miért nem kellek neki? Miért utálja a szexet? Egyáltalán, lehet olyan, aki utálja azt a csodát? Elismerem, azt is tanulni kell. Össze kell csiszolódni a pároknak, mondják a „szakértők”.

Mivel ezzel se jutottam semmire és Rita továbbra sem fogadta a hívásaimat sehol sem, a testem–lelkem automatikára kapcsolt. Gépiesen dolgoztam, ettem, ittam, aludtam és válaszolgattam a haveroknak. Félig zombi lettem. Még azokat a sajnálkozó pillantásokat se értékeltem semmire, amit a nők küldtek felém alkalomadtán. Gondolom a homlokomra volt festve: vigyázz! zombi vagyok.

Eltelt egy hónap így. Aztán felhívott.
– Szia. Beszélnünk kell.
– Szia. Jó. Mikor és hol? – még mindig az automatám válaszolt.

Pedig erre vágytam már rég. Most adhatnék magyarázatot neki és mehetne tovább minden mint régen… Ugyan, kit akarsz hülyíteni? Semmi sem lesz már olyan mint volt. A múlt elmúlt, jövőm meg nincs. Szóval... Akár beszélhetünk is. Úgyse változik semmi. De ha most megkéri ismét a kezem, akkor igent fogok mondani. Gondolkodás és magyarázkodás nélkül. Ennél rosszabb akkor se lehet. Vagy igen? Nos, nem tudhatom, ameddig meg nem élem. Nem gondoltam ugyan, hogy lenne erre még lehetőségem. De ugye a remény… Az egy nagyon hülye hal, mert mindig az hal meg utoljára.

 

Elmentem hozzá, amikorra mondta. Másodpercre pontosan akkor. Se előbb, se később. Ilyen egy automata, nem?

Ő is pontos volt. Talán várt rám? Amint odaértem az ajtajához az kinyílt, köszönt és beengedett.
– Te kerülsz engem – támadott nekem.
Engem meglepett volna régebben, de az automatámat nem. Ennyi maradt most belőlem.
– Nem.
Csak ennyi volt a válaszom és nem néztem rá. Mintha nem érdekelt volna mit mond.
– Akkor jó. Kérsz kávét?
– Kösz, ittam otthon.
– De az enyémet mindig jobban szeretted.

Persze, hisz addig is velem volt. Most is. Miért van az, hogy most mégse ugyanazt érzem? Szeretem? Igen. Vágyok még rá? Mindig. És valahogy mégis más minden. Á megvan! Azért mert elszúrtam. Na, már azt is tudom, mit akartam neki mondani. De érdekli ez őt? Vagy még jobban elrontok vele mindent, ha magyarázkodok?

– Jó, akkor kérek.

Vártam, hogy feláll és a konyha felé veszi az irányt. Nem hallottam mozgást az irányából. Csökkent bennem a hatására az automatizmus, de még nem annyira, hogy felengedjek. Annyira semmiképpen, hogy ránézzek. Megéreztem viszont az ujját az állam alatt. Gyengéden próbálta felemelni a fejem. Mintha képes lett volna rá az a gyenge ujjacska. Ugyan! Azért az erőlködését és főleg az érintését egyre inkább élveztem.

– Haragszol rám.

Nem kérdés volt. Kijelentés. Muszáj volt ránéznem. Nem adhatok neki igazat. Mert nem is volt igaza! Nem rá haragudtam, hanem magamra.

– Nem haragszom rád  – mondtam a szemébe nézve.

Ez utóbbi hiba volt. A szeme csillogása, az a tűz, ami most is, mint mindig ott égett benne, elolvasztotta az automatámat. A lelkem tartása megingott. Csak egy pillanatra, mert most újra ő volt az aki támogatta. Nem gondolkodtam, csak megfogtam az ujját, amit vissza akart vonni, amiért elérte a célját.

A következők már ennek jegyében buktak ki belőlem. Nem gondoltam át és eredetileg nem ezt mondtam volna, ha fogadja a hívásomat. Akkor igyekeztem volna őt meggyőzni, hogy bocsásson meg amiért szeretem, de nem tehetek róla, csak szeretném, ha továbbra is láthatnám minden nap, vagy amikor neki kedve tartja.

Ehelyett ezt hallhatta:

– Figyelj. Végig gondoltam a dolgot. Hagytál rá elég időt, és nem tűnik rossznak az ötlet. Szóval, ha most megkérném a kezed, hozzám jönnél feleségül?

Meghökkentünk mindketten. Ő nem ezt várta, én meg nem is ezt akartam mondani. Lehet még jobban elrontok most mindent? De már kimondtam.

Már az meglepő volt, hogy nem húzta el a kezét, mint máskor. Mintha nem is érzékelte volna, hogy ujjaimmal cirógatom a csuklóját. Nos, ez nem rossz jel, gondoltam.
Ő egy ideig fürkészte a tekintetem, majd nekikezdett.

– Tulajdonképpen meg kéne szidnom téged. Te kértél időt, és gondoltam megadom neked. Egy hétre számítottam és utána egyszer amikor hívtál és felvettem, nem értettem, mit mondasz. Letettem, de utána érdeklődtem, hogy mi van veled. Igyekeztem óvatosan, de hidd el, nem sikerült. Hiába hivatkoztam arra, hogy csak a barátságunk miatt érdekel mi történik veled, senki nem hitte el. Még a nők is összefogtak ellenem és szinte mutogattak rám, hogy „na nézd csak, megolvadt a jéghercegnő”. Addig azt se tudtam, hogy így hívnak a hátam mögött. Nem, ne vágj közbe kérlek! Azt se akarom hallani, tudtál–e erről a cicomás becenevemről. Viszont azt hallani, hogy alkoholista lettél… Engem is elgondolkodtatott. Hibásnak érzem magam. Nem kellett volna kérnem ilyet. Nem lett volna szabad. Önző voltam, mert untam azt a sok szerencsétlen pasit, akik körül zsongtak, miközben sose tudnék szexelni egyikkel sem. Arra gondoltam, ha ilyen jól megértjük egymást, talán neked se számít a szex. Tévedtem. De honnan kellett volna tudnom? Azt hittem ismerlek. Ebben is tévedtem. De azért többet várnék el egy baráttól. A nehéz helyzetekben mindig mellettem voltál, megvédtél, ha kellett és mindenben segítettük egymást. Ez nekem így kényelmes volt. Nem gondoltam, hogy a házasságban te többet látsz. Többet mint az, hogy engem megvédj. De ha magadat se tudod megvédeni, akkor engem hogyan tudnál? Szóval, most nekem kéne ezen nagyon sokáig gondolkodnom. De nem szidlak meg. A te életed a tied. Azt kezdesz vele, amit akarsz. Ha tudok segítek továbbra is. Úgy mint eddig. Ha akarod.

  Ó, milyen sok infó egyszerre! Azt tudtam, hogy felhívtam. De hányszor! Viszont arra nem emlékeztem, hogy felvette volna. Az, hogy nem értett meg engem, az arra utal, hogy akkor nagyon be lehettem rúgva. Na ez pech, de kipipálva.
A másik, hogy nem hallotta senkitől a jéghercegnő becenevet. Nahát! Ez meglepő. Szerencsémre nem akarta tudni, hogy én ismertem–e ezt. Úgy gondolom rossz pont járt volna érte.
De hogy ő érdeklődjön utánam?! Nos, ez aztán már hír volt számomra! Azt jelentette ugyanis, hogy  valamit mégiscsak érez irántam. Talán nem szerelem. Talán csak barátság, de most az is valami. Igen, egy baráttal szokott az ember törődni.
Újabb fordulatként beismerte, hogy tévedett. Bár szerintem az nem is annyira rossz ötlet. Én voltam a hülye. Ha egyből igent mondok és csak később hozom a tudomására… Talán minden másként alakul. Nos, ebben azért nem érthettem egyet vele, de természetesen – az ő szempontjait figyelembe véve – joggal juthatott arra a következtetésre. Akkor ezt nem kéne feszegetni.
Viszont az utolsó mondata sértő volt. Nagyon! Így inkább csak erre reagáltam.

– Tudod, ha nincs kit megvédeni, mert az illető nem engedi, akkor berozsdásodik a páncél és néha a kard se a tokjába talál, hanem épp a páncélt kaszabolja. Csak ennyi. De ha tovább informálódtál, azt is megtudhattad, hogy nem volt hosszú az a korszak. Nem esett jól, és megoldást se adott semmire – szándékosan nem a felejtést használtam, csak megoldást.
– Na meg, nem engedte tovább az önrombolást az automatám.
– Öhm… Ezt nem értem.
– Nem baj kedves. Kívánom is neked, hogy soha ne értsd ezt meg. Ehhez ugyanis azt kellene átélned, amit nekem, és én éppen attól akartalak megvédeni. De ez nem válasz. Ha gondolkodási időt akartál, hát megkaptad. Számoltam a napokat. Több mint egy hónapja nem láttalak. De nem sürgetlek. Ha várnom kell a válaszra, hát én aztán ráérek. De figyelmeztetlek, ha mástól szeretnél közben gyereket, arról tegyél le. Azt a terhet nem engedem másnak cipelni. Csak tőlem lehet gyereked.

Hogy a szavak hatására–e vagy csak akkor érzékelte ujjaim játékát, kikapta a kezét a kezemből, felállt és hátat fordított nekem.

– Te még mindig szeretsz, ugye?
– Számít ez?
– Igen. Mindent elronthat.

Vagy épp ellenkezőleg, gondoltam, de nem vitatkoztam.

– Nem fog. Ha hozzám jössz, ígérem semmi olyat nem teszek, amit hasonló helyzetben egy férj ne tenne meg a feleségének. A szexet pedig rád bízom. Eddig se erőltettem. Bár máig él az emlékezetemben, amikor kaptam egy szájra puszit. Az csodás volt és a legszebb emlékem. Soha nem felejtem.
– Igen, emlékszem. Akkor volt, amikor azt a valamit adtad szülinapomra. Finom volt és… – elharapta a mondatot. Arra gondolva, hogy a finomság nevén gondolkodik kisegítettem őt.
– Baileys. Egyikben piskóta áztatva, a tetején hab és ananászkarika.
– Aha, tudtam ám. De ha akkor bármit akartál volna velem tenni, nem tudtam volna nemet mondani.
– Csak azt szerettem volna, hogy jól érezd magad és finomat is kapj. Nem éltem volna vissza a helyzettel – bár így utólag vissza gondolva… Lehet, hogy hiba volt. Ez utolsó részt persze nem mondtam ki. Én se voltam biztos benne, hogy mi lett volna a jó döntés akkor, abban a helyzetben.

– Igaz. Talán én is akartam neked adni akkor valami finomat. Azt a puszit magamnak másképp nem tudom megmagyarázni. Én se felejtettem el.
– Annyira rossz volt?
– Nem, csak… Ilyenek szokták megelőzni a szexet. Nem?
– De, van amikor igen. De van amikor csak jól esik, ha szimplán csókolózunk azzal akit kedvelünk. A folytatás nem mindig muszáj és van amikor nem is kívánatos.
– Szóval, ha azt kérem, hogy puszit adj, meg tudod állni, hogy ne menj tovább?
– Nem vagyok vadbarom. Nem erőszakollak meg, hacsak nem azt kéred.
– Mi? Hogy kérné azt bárki, hogy erőszakolják meg?
– Azt hiszem, jobb ha ebbe most nem megyünk bele. Szeretnél egy puszit? Próbaképpen! Ha most meg tudom állni, hogy csak addig, ameddig te akarod, akkor a jövőben is. Mit szólsz? Letesztelsz?
– Kösz, de most nem olyan a hangulatom. Viszont lenne egy mód a bizonyításra, csak tudod, nem szeretném, ha úgy éreznéd, hogy kihasznállak.
– Ó, használj csak nyugodtan, kedved szerint – biztattam kissé kétértelműen. Nem jött zavarba.
– Nos, nemrég a munkahelyemen volt egy kis félreértés. Egy bunkó munkatársam úgy gondolta, hogy van köztünk valami és a nemet igennek vette. Beszorított a liftbe és… Szerencsém, hogy abban a fajtában a stop és a vészjelzőgombok egymás mellett vannak és ő nem a stopot nyomta meg. Elindult a riasztás, aminek sziréna és az lett a következménye, hogy a legközelebbi szintre repítve automatikusan kinyílt az ajtó. Nos, abban a helyzetben találva ránk a többiekben se maradt kétséges, hogy van köztünk valami. Nem szeretnék munkahelyet váltani, de félek, legközelebb sikerrel jár. Talán mégis meg kéne tennem.
– Nem, nem! Csak maradj nyugodtan ott, ha tetszik neked az a meló. Majd én intézem a többit. Mutasd az ujjad.

Meglepődött, de felém tartotta a kezét. Az ujjára húztam nagyanyám karikagyűrűjét és házasságkötéskor nagyapámtól kapott rubintköves platinaötvözetes gyűrűt is.
– Ez nagyon szép, de…
– Ne félj, téged nem kötelez semmire. Családi örökség, de viseld úgy a munkahelyeden, hogy feltűnő legyen.
– Hát ezt nem lesz nehéz! Ma már ilyet bálokon  se mernek hordani a nők. Ez kész vagyon!
– Nem az értéke számít. Ezzel jelzed, hogy foglalt vagy. Meg is mondhatod, hogy mától férjed van.
– Gondolod elhiszik?
– Érdekel az minket? A gyűrű védelmet jelent.
– Hát… Lehet, hogy inkább veszélyt. Szerintem némelyik csaj még arra is képes lenne az egyikért is, hogy leharapja az ujjam érte.
– Hazudd, hogy csak bizsu. Akkor tőlük is védve leszel.
– Szerinted elhiszik? Annyira látszik, hogy eredeti.
– Aha és nem is volt túl sokat használatban. Nagyanyám sajnos korán meghalt. Anyura szállt, mert nem volt fiú örökös. Ő kérte aput, hogy ezzel jegyezze el és a házasságra se kért más ajándékot. Persze ez aput nem érdekelte, mert adott ő mást is. De ezt is megkapta természetesen, mintha az övé lenne.
– Ez annyira… Megható. De nem hiszem, hogy leállítja azt a vadbarmot.

Most rajtam volt a sor, hogy felemeljem a fejét, hogy a szemembe nézzen.
– Bízol bennem?
Pár másodpercig nézett a szemembe fürkészve, aztán bólintott.
– Mondd ki.
– Bízom benned.

 

Másnap első dolgom volt a munkahelye bejáratánál őrt állni. Nem szó szerint. Inkább a leendő informátoromra vártam. Este későn már nem zavarhattam a vele egy helyen dolgozó ismerősömet, viszont muszáj volt megtudnom, ki volt a liftes affér másik résztvevője. Ritát is kérdezhettem volna, de ha ő nem említette név szerint, az se gond egy őrangyalnak.

Befutott egy régi ismerős, valamikor általánosban szerettük egymást. Nem volt igazi szerelem egyikünk részéről sem, így szex se volt, csak puszi és a szavak. Szárnypróbálgatás, de mindkettőnkben szép emlékként maradt meg.
Bea emlékezett a srácra és készségesen tájékoztatott a történtekről. Hozzátette, hogy mindenki meglepődött, mert Péter később is nagy hangon bizonygatta, hogy ők egy pár és Rita csak azért tagadja, mert még nem áll készen rá, hogy nyíltan felvállalja. Sok időnk nem volt, de a szerencse mellém szegődött, mert épp mikor Bea búcsúzott ért oda egy férfi, akire valaha volt szerelmem jelentőségteljesen ránézett, majd vissza rám. Értettem belőle.

Odaléptem a srác útjába és köszöntem.

– Szia Peti.
– Ismerjük egymást? – lépett hátra egy lépést. Tudtam, hogy ilyenkor pillanatnyi erőfelmérést tart mindenki. Hagytam, hogy gyengének láthasson. Jobb ha nem tud a sportolói múltamról. Fekete övesként nem hiszem, hogy gondot jelentene, ha valóban tettekkel akarja megoldani a dolgot.
– Még nem. És nem is fogjuk remélem soha, ha békén hagyod a nejem és nem terjesztesz róla ostoba dolgokat. Nagyon megijesztetted Ritát.
– Ja, ő?! Neki nincs férje!
– Márpedig van. Itt áll előtted.
– Bocsi haver, de tudod mit? Kopj le. Az a dolog csak rá és rám tartozik. Ha ő engem akar, mert nem tudsz teljesíteni…

Eddig bírtam. Fél másodperc alatt hason feküdt előttem és mozdulni se bírt, csak a lábával kapálózott.

– Jól jegyezd meg amit a teljesítményemről zagyváltál. Ha akarod kapsz még kóstolót belőle. Van ismerősöm a cégnél több is. Azt hiszem a főnököd épp egy volt évfolyamtársam, úgyhogy ha bármit hallok tőlük ezek után. Érted? Egy sanda pillantást sem tehetsz felé. Tudnék ártani neked többféle módon is, de ha neked ez a megoldás kell, ennek se vagyok ellene.
– Szájhős. Csak azért sikerült, mert nem számítottam rá.
– Mint ahogy Rita se számított arra, hogy a liftben akarod megerőszakolni.
– Nem akartam. Soha nem erőszakolnék meg egy nőt. Azt ő provokálta ki.

Gyengéden a betonba koccantottam a homlokát, hogy érezze a törődést, de ne látszódjon meg rajta semmi.

– Nem neked fogok hinni, gondolhatod. De állj fel és számíts rám, ha akarod.

Felálltam mellőle, két lépéssel odébb. Nem mozdult.
– Rosszul vagy? Hívjak mentőt? – kérdeztem – Azt mondtam állj fel! Ne kelljen nekem felemelnem.

Feltápászkodott, lehunyta a szemét.
– Csak annyit mondj, megértettük–e egymást.
– De mondtam, hogy…
– Rossz válasz – szóltam és azonnal kapott is mindkét felére egy érzékelhető, de nem erős pofont.

Mire felnézett, már megint két lépésre álltam tőle. Vártam a támadását, de az elmaradt. Nézőközönségünk is támadt. Úgy négyen-öten megszakították a munkába indulást és érdeklődve figyeltek minket. Hogy ki, mennyit látott azt nem tudhattam. A pofon csattanását viszont nem lehetett másként érteni. Egyikük megjegyezte.

– Milyen jogon bántja azt a férfit?
– A férj jogán. Jogom van megvédeni a feleségem a zaklatójától.  Önök szerint talán nem? Egyébként meg csak beszélgetünk.

Senki nem kérdezett rá, hogy kit zaklatott Peti. Vagy kitalálták, vagy másoknál is próbálkozott. Az viszont tény, hogy erre a kijelentésemre mindenki továbbment. Én meg újra nekikezdtem.

– Szóval, nem voltam világos. Nem zaklatod Ritát ezentúl. Nem is szólsz hozzá, ha mégis muszáj, csak mutogatsz. Ha illetlent mutatsz, megtalállak és újra elbeszélgetünk. Vigyázz a lépcsők közelében. Tudod, néha halálos balesetek is történnek olyan helyeken. Hazafelé menet mondjuk…

Elsápadt.

– Te őrült vagy.
– Valami új hír? Nekem ez nem az. Tudod mit? Nem kell válaszolnod. Most még. Eddig jó. Megértettél végre. Okosabbnak hittelek, de mindegy. Válaszolnod akkor kell majd, ha a fülembe olyan valami jut, ami nekem hírnek számít veled kapcsolatban. Na, azt akkor majd részletesen kitárgyaljuk. Ok?

Azzal otthagytam.

 

Másnap hívott Rita. Van kedvem elmenni hozzá? Naná, hogy van. Máshoz sincs!

Fülig érő szájjal fogadott.
– Nocsak, te minek örülsz ennyire? Van még valaki rajtam kívül, aki viccet mesélt míg megérkeztem?
– Bolond!

De a vigyorgást nem tudta abbahagyni. Áttárgyaltuk a szokásos trendeket, időjárás, politika, divat… Ő mindezt mulatságosnak találhatta, mert közben is vigyorgott. Felrémlett, hogy talán nemcsak nekem ismerős Bea. Vagy bárki más, aki szemtanúja volt a beszélgetésünknek. De kellet átvezetés ehhez.

– Na és segítségedre volt a gyűrű?
– Nagyon. Bár szerintem a reggeli érdeklődésed Péternél… – ekkor abbahagyta, mert majdnem megfulladt a nevetéstől. Na és mit tesz ilyenkor a védelmező ösztön? Gyengéden hátba ütögettem, meg ne haljon itt nekem.  Lehajtott fejjel elcsitult a kacaja, de amikor rám pillantott újra elkapta a hahota.
– Te kinevetsz engem? Mi olyan mulatságos rajtam?
– Nem, bocs – szólt, mikor újra levegőt kapott.
– Csak eszembe jutott… – nem tudta befejezni, mert megint rájött.
– Rita, kedves. Hívjak orvost?

Viccnek szántam, bár az ilyen faviccek általában az ellenkező hatást váltják ki. Hát most nem, mert még ezen is nevetett.
Közel ültem hozzá, a fenébe a dokikkal. Tudok én egy kellemes módszert is a nevetése megfékezésére. Ráadásul légszomja se lehet tőle. Azt mondta utálja a szexet. Az a szájra puszi neki jól esett, de csókként értelmezte. Ha ezt a kettőt összevonom, már kész is a megoldás. Ráadásul, ha sikeres a művelet, majd magam látom el levegővel, szájból–szájba lélegeztetéssel.
Nem haboztam hát. Felemeltem az arcát a két kezembe fogva és megcsókoltam. De most aztán igazából. Az ajka nem állt ellent, mert a nevetés közben amúgy is nyitva felejtette. Egy pillanatra megdermedt, de nem tett ellenem. Akkor hagytam csak abba, mikor észleltem, hogy már nem kacag. Lihegett, mint egy rövidtávfutó a célban. Ekkor lassítottam, de csak fokozatosan. Utoljára még párszor lágyan megnyalintottam az ajkát és a nyelvecskéjét, és visszavonultam.

Kérdőn nézett rám.
– Akarod, hogy folytassuk? – érdeklődtem.
– Nem, – lehelte – nem tudom. Mit csináltál velem?
– Le kellett állítanom valahogy a nevetőgörcsödet. Jobbnak láttam így, mint kihívni a mentőket. És sokkal kellemesebb is volt. Nekem.
– Perverz.
– Téged soha nem csókolt meg senki? – lepődtem meg.
– De, természetesen igen. Sokan is. Na jó. Annyira nem sokan – visszakozott – de senki sem így.
– Pedig ilyen egy igazi csók. Félig-meddig – mormoltam. – De ha kijózanodtál, talán válaszolhatnál nekem. Miért nevettél rajtam?
– Jajj, nehogy magadra vedd! Nem rajtad. Csak eszembe jutott Péter képe, ahogy tegnap és ma is rám nézett.
– Bántott? Ok, elég ha annyit mondasz, hogy csak kacsintott.
– Nem, nem! Egyik sem. Épp ez volt a furcsa. Eleinte. Aztán a többiek elkezdték őt húzni, hogy: „na mi van már nem vagytok Ritával egy pár?” Hallod! Azt a pasit soha nem láttam még olyan riadtnak! Mintha én lennék a mumusa. De ne juttasd eszembe, ha nem akarod, hogy megint elkapjon a nevetési inger.
– Ó, nem probléma. Most, hogy már ismerem a „gyógymódot” arra. Bármikor szívesen alkalmazom anélkül is, ha kéred.
– Most se én kértem.
– Nem, de ez elsősegélyként ment.
– Ó, a gáláns lovag! Bár mégis! Megtartottad amit ígértél. Bár a gyűrű szerintem nem is kellett hozzá. Azt ő észre se vette. Csak a csajok. Ők egyből kiszúrták és érdeklődtek. Mondtam nekik, hogy régi családi ékszer, de nem árultam el többet.
– Nos nem hazudtál nekik. Tényleg azok. Na és, igazad van, az lehet túlzás volt. Vagy nem is azért kaptad.
– Nem?
– Nem.
– Akkor miért?
– Mert bíztam benne, hogy igent mondasz a lánykérésre. Noha én se kosaraztam ki a legénykérőmet, de sajnos túl sokat hezitáltam. Viszont felmerült bennem, hogy te nemcsak szép, hanem okos is vagy, így biztosan tudtad amikor megkértél, hogy szép pár lenne belőlünk.

 

Cselt gyanítva pislogott rám. Pedig semmi csel nem volt. Talán csak senki nem tett neki szerelmi vallomást. A szeretlek eléggé banális, elcsépelt kifejezés. Sokan nem hisznek benne, még ha igaz akkor sem. Ha ezzel se tudtam rávilágítani az érzelmeimre iránta, akkor meg is érdemlem, hogy nemet mondjon.

– Te aztán még mindig meg tudsz lepni. Azt hittem ismerlek, de…
– Rajtam nem múlik az ismerkedés. Ha nem érdekeltelek annyira, hogy jobban megismerj… De nem ez a lényeg. Még nem döntöttél, ugye? Semmi baj…
– De – vágott a szavamba – döntöttem, de előbb árulj el valamit kérlek.
– Ok. Mit szeretnél tudni?
– Hát tudod… Péter nagyobb darab súlyra is, meg amúgy is magasabb egy picit  mint te vagy. Hogy tudtad az erősebbet mégis úgy megfektetni?
– Talán mert mégsem erősebb. Kivéve, amikor nőkkel kell erőszakoskodni. Nos, az olyan az én szemembe nemcsak, hogy nem férfi, hanem nem is ember. Egy állatot meg nem tilos megszelídíteni.
– Na de mégis. A testi ereje… – most én szakítottam őt félbe, unva ezt a témát.
– Drágám a testi erő fontos, de a küzdeni tudás számít harc közben. Abból neki nincsen.
– Lehet. De én folytattam egy kis nyomozást és kiderült, hogy te sportoltál.
– Mintha ezt említettem volna már.
– De azt nem, hogy fekete öves vagy és csak azért nem mester, meg dan, meg nem tudom mi, mert ott hagytad őket. Azt mondták – érzékeltetésképpen – hogy a fehértől a fekete övig hosszú az út, neked mégis gyorsan ment.
– Igen. Mindenki szerint túl gyorsan. Szerintem is. Amikor eljutottam erre a szintre, elsőnek a mesterem beszélt velem. Az a mester, aki már nem tudott legyőzni test-test elleni küzdelemben. Ez persze csak azért volt, mert én mindig találtam valami kibúvót. Olyat, ami nem volt sportszerű, talán megengedett sem. Amikor vesztésre álltam, akkor mindezt bevetettem. Nem vette zokon és nem szidott érte. Azt mondta, nekem kell döntenem, mert az életem az enyém és a döntés is, de a felelősséget is magamnak kell vállalnom. Akkor megkérdezte, mit tennék, ha semmi más mód nem lenne az ellenfelem legyőzésére, csak a megölése. Nem várt választ. Magamra hagyott, gondolkodjak el rajta. Akkor döbbentem rá, hogy a sportnak nem az a lényege, hogy mennyire tudok erős lenni, vagy mennyivel nagyobb bennem a küzdeni tudás. Az önuralom megőrzése a cél. Ha ez nincs meg, nem szabad folytatni. Nem léptem tovább, mert nem tudtam magam sem meggyőzni arról, hogy abban a helyzetben nem tenném-e meg. Nem a következményektől féltem. Abban az időben nem volt senkim, csak a sportnak éltem. Vesztenivalóm tehát nem volt. Viszont ha elveszem egy ember életét ilyen kicsinyes okból, azt semmilyen büntetés nem hozhatja vissza. Ha annak az embernek felesége és gyereke is van, akkor őket is éri a trauma. Több ember sorsát befolyásoltam volna a semmiért. Nos, csak ennyi. Nem volt ez titok. Ha előbb kérdezed, előbb mondom el.

 Azt vártam e monológ után, hogy megvet, elfordul, talán el is zavar. Nem gondoltam, hogy ezt más megérthetné. Azt főleg nem, hogy nekem ez a döntés mit jelentett.  Azóta is eljártam néha oda és gyakoroltam sokakkal. Tét nélkül. Többször hagytam is, hogy győzzenek felettem. Talán vezeklésül. Talán csak önbizalmat akartam adni a tanoncoknak. Egykori mesterem ilyenkor mindig megdicsért. De az már nem számított annyira. A döntésem előtt vágytam nagyon arra.
Egyszer – később – folytattunk hosszas beszélgetést. Felvetette, hogy amit művelek az sem helyes. Eltékozlom az életem. Próbált különböző hitvilágokba bevezetni, ami éppen az önuralomra és az elfogadásra épül. Egyfajta hinduizmus–buddhizmus vagy mi. Azt is felvetette, hogy jót tenne nekem egy utazás a shaolin templomok környékén. Nem a tudásom fejlesztésére. Az önuralom miatt. A hit nem érdekelt, a másik lehetetlen volt. Azok a templomok messze vannak és az utiköltség is drága.

Szóval ezek után arra gondoltam kidob. Ehelyett magához ölelt és anyáskodott felettem.

– Te nem félsz tőlem most sem – nem kérdeztem, hanem kijelentettem. Meglepett ugyanis a reakciója. Nem így viselkedik egy riadt nő, aki épp ráébred, hogy egy félvad volt eddig a barátja.
– Na, hallod! Ha akartad volna, már sokszor kitekerhetted volna a nyakam, úgy, hogy észre se veszem. Adtam is rá okot elégszer, emlékszem. Mégse ártottál nekem. Miért kéne hát most félnem amikor megvédtél? – nevetett aggályoskodásomon.
– Téged sose bántanálak. Akkor se ha te akarnál leszúrni vagy bármi.
– Ne mondj ilyet! Én senkit se tudnék megölni. Se akarattal, se véletlen. Na jó, véletlen nem tudom. De miért akarnám épp a legjobb barátom bántani? Nem ment el az eszem.
– Ez az én szerencsém. De előbb azt mondtad már döntöttél. Kielégítő volt a válasz, vagy akad még kérdés?
– Ó, nagyon is, talán többet is mondtál, mint vártam, de így volt érthető. Ugye ezt nem sokan tudják?
– Most már hárman. A mester, te és én.
– Akkor ez maradjon is így, jó? Imádok titkot őrizni. Tőlem nem tudja meg senki – azzal elhúzódott egy kicsit és jelképesen cipzárt varázsolt a szájára amit elhúzott.
– Nyugi, senki se dicsekszik az ostobaságával és a gyengeségével.
– Én ezt másképp látom, de nem vitatkozom. Inkább leszek az engedelmes feleséged. Ha akarod.
– Hogy akarom–e? Ennél aztán semmit se akartam jobban az életben! Ha el tudod fogadni azt, hogy nem tudlak nem szeretni és hagyod magad megvédeni. Nos, igen. Ez minden vágyam. De akkor ez egy igen?
– Igen, igen, igen.

Eddig az ideig szorosan ölelt. Érezhettem a mellkasomnak szoruló melleit. Szabályosan keménynek érződtek a bimbói, pedig nem volt hideg. Az a Rita akit ismertem, utálja a szexet. Ez a nő itt előttem, aki most szembefordul velem, be van indulva. De rendesen. Most tűnt csak fel, hogy a csókért se kaptam igazi szidást és az érintések ilyen intim közelségben az elmúlt években... egyszer se fordult elő. Leszámítva persze azokat a simogatásokat amiket fürdőzésünk, játszadozásaink és közös táncolásunk során lopkodhattam. Azokban ő nem volt aktív. Most ebben az ölelésben teljesen az övé volt az aktív szerep. Nem mintha nem élveztem volna.

Komolyan nézett a szemembe.
– De ugye tudod, hogy amit eredetileg kértem és ígértél, az továbbra is feltétel.
– Ha arra gondolsz, hát a házastársak közötti szexuális erőszak éppúgy tétel a büntetőjogban vagy hol. De ha nem úgy lenne, akkor meg az én szememben nem maradhatnék ember továbbra, ha megtenném. Én meg ember akarok maradni. De attól még nem tudlak nem szerelemmel szeretni.
– Ó, ezt szerintem túl tudom élni – kacsintott rám – De tudod az a csók… Az hogy is volt? Olyan gyorsan történt. Megmutatnád még egyszer? Ha nem gond…

---

 

Ugyan melyik szerelmes férfinak okoz gondot csókolgatnia a szeretett nőt, amikor arra kéri? Hát nekem aztán nem volt ezzel bajom. Vagy fél órát mutattam neki, hogy milyen lehet egy igazi csók. Bevetettem mindent, amit addig tapasztaltam, majd azt is amit csak a filmekben láttam. Mindet élveztem és a lélegzetvételeiből, sóhajaiból ítélve ő is. Kezem akaratlanul is elkalandozott a mellére, combjára, de ő minden alkalommal visszahelyezte a kezem a vállára. Nem baj. Imádom én a nyakát és a fülét is kényeztetni, meg a haját simogatni, borzolni.

 Egy idő után ő húzódott el.
– Szeretnél nagy lakodalmat? – érdeklődött.
– Ha jól emlékszem valamikor az a szokás járta, hogy a menyasszony szülei, rokonsága rendezik az efféle dolgokat. Ha idejétmúlt is ez a szokás, vagy nem is igaz, akkor is rád bíznám a részleteket szívem.

Felcsillant a szeme az utolsó szó hallatán, de nem fűzött megjegyzést hozzá. Azért én megtettem.

– Nos, ha csak vőlegény vagyok is és szerelmes, akkor is fogsz hallani tőlem ilyeneket. Remélem ez még elmegy nálad.
– Persze. Csak nyugodtan. Tetszik ha becézgetsz. Olyan kellemes érzés. Szépnek érzem magam tőle.
– Jól van. Akkor majd sokszor győzködlek csillagom.
Elnevette magát.
– De komolyan! Szeretném tudni, te hogy képzelted el a lakodalmat.
– Ha elmondom, kikosarazol – mondtam félig incselkedőn, de kisebbik felem tényleg félt, hogy ha elmondom, engem abból a nászéjszaka érdekelne igazán, akkor tényleg megteszi. Hazugsággal viszont rossz ómen egy házasságot kezdeni. Szerencsére nem forszírozta tovább. Elintézte azzal, hogy: – Ó, olyan vagy…
– Milyen is drágám? – kérdeztem, majd magam felé fordítva arcát, ajkammal simogattam jócskán duzzadt száját.
– Finom – lehelte – De most hagyd abba, légy szíves.
– Rendben, majd szólj ha folytatni akarod.

Ezt persze csak neki mondtam, de nem gondoltam komolyan. Ha tetszik neki az efféle előjáték, meg fog őrülni a többiért. Még mindig nem volt tiszta előttem, hogy miért fél a szextől, de biztos voltam benne, hogy rá fogok jönni. Ha van mire rájönni.

 * * *

Pár hónappal később túl voltunk a lakodalmon, ahogy ő akarta. Igazi nászéjszaka nem volt, de volt pap és hófehér menyasszonyi ruha, rózsaszínbe öltözött nyoszolyólányokkal. A mi nászéjszakánkat az különböztette meg a többitől, hogy csak pettingeltünk. A petting ugye az, amikor mindent szabad, csak dugni nem. Nos, ez is egy kis módosításra szorul, mert esetünkben ez úgy realizálódott, hogy amikor ágyba kerültünk, mindketten megfürödve és teljesen ruha nélkül, csókolóztunk. Rita engedte magát simogatni – majdnem – mindenhol. Éreztem, hogy készen állna rám, mégis nemet mondott. Egy idő után azt mondta, neki ez így nem jó, vegyük vissza mindketten az alsóneműnket. Ok, nem örültem, de hát ígéretet tettem, és ennyire se mertem volna gondolni vele eddig. Hogy ennyit megtenne.

Miután megtörtént a ruházkodás, Rita aktívabb lett. Már nemcsak csókolgatott, hanem szabályosan végignyalt mindenhol. Nem hagyta ki az alsóneműmet sem, de nem időzött tovább ott sem, mint akár a lábujjamnál. Meglepett, de élveztem és hagytam. Ezt röpke negyedóra alatt teljesítette, majd megkért, forduljak meg és hátulról is ugyanolyan alapossággal és élvezettel fedezte fel minden porcikámat. Nem létezett számára tabu az ismerkedés során, a fenekembe is belenyalogatott. Mire feleszméltem, már tovább állt. Na, nekem már ettől is állt volna, mert annyira kellemes volt. Áldottam az eszem, hogy ott is alaposan kitakarítottam magam, noha eddig arra nem fordítottam nagy gondot. De elhatároztam rögtön, hogy ezután bizony fogok!

Csupa meglepetés az én kis feleségem. El se hittem, hogy enyém lehet a világ legszebb asszonya. A jéghercegnő immár királynővé nőtte ki magát. De csak kifelé tűnhetett jegesnek. Én tűzforrónak éreztem a bőrét később, amikor viszonoztam számára ugyanolyan módon a kényeztetést. Lehet, hogy  a kelleténél kicsit tovább időztem az édes puncija környékén, mert egy idő után megmozgatta a combjait, jelezve, hogy haladjunk csak! Nem sokra rá – hogy le ne maradjak – én is kipróbáltam rajta a popsinyalást. Felszisszent, de érdekes módon nem sürgetett továbbhaladásra onnan. Ki is élveztem jócskán a frissen szerzett ismereteket. Rita akkor lihegett különösen hangosan, amikor a gátat ingereltem. Mivel ezért sem tiltakozott, jó tíz percet élvezkedtem ott, mielőtt újabb területeket fedeztem volna fel a testén. Ezután még csókolóztunk kis ideig, majd Rita azt mondta: „aludjunk".

 

Másnap reggel ő szolgálta fel a reggelimet az ágyban. Kávé is került a tálcára és aprósütemény mellé. Ő addigra felöltözött. Lengén ugyan, de mégis. Kipirult arca boldogságról árulkodott. Ha most látja valaki, azt hihette volna, hogy minden rendben ment a nászéjszakán. Ő legalábbis így érezhette, mert ennek megfelelően kezdte.

– Szia drága. Ugye neked is jól esett a nászéjszaka. Ez lett volna az ajándékom neked. Tudom, hogy azt mondtam nincs szex, de azt mondtad szereted, hát ezért.

Ugyan kinek lenne kedve letörölni a mosolyt szerelme arcáról a nászéjszaka után azzal a felvilágosítással, hogy ez csak a szex eleje lett volna, bár annak rendkívül élvezetes formája. Nos, nekem nem volt.

– Szia csillagom! Igen, nagyon élveztem minden percét. Köszönöm neked. A reggelit is…
– Ugyan már. Tudom, hogy a férjem és a gyerekeim nekem kell etetnem. Nem esik nehezemre. Amúgy meg, amikor csak barátok voltunk, akkor is megtettük ezt egymásért és nem köszöngettük folyton meg.
– Rendben. Akkor maradjon is ez a rész olyannak, ok? Maradhatunk barátok attól, hogy papíron házasok vagyunk. De ha gyereket szeretnél csak szólnod kell.
– Azzal még várnék, ha nem gond. Hozzá kell szokunk egymáshoz azt hiszem. Nekem eddig kellemes a tapasztalatom – mosolygott továbbra is ugyanolyan boldogan.

Csak tudnám mitől ilyen boldog?! Kizárt, hogy orgazmust okoztam volna. Azt mondta nem szűz, de megtapasztalni nem engedte. De a választ már megkaptam arra a kérdésre, hogy miért nem szeret szexelni. Mert fogalma sincs arról, hogy az milyen. Ha valaki, valaha, bármit is tett ezzel a gyönyörűséggel, azt nagyon nem jól tette. Ezzel az erővel még szűz is lehet. De majd kiderül egyszer. Csak türelem kérdése innentől. Na és a szereteté. Egyikben sem szenvedtem hiányt.

 

A következő napokban, hetekben mindig megleptem valami aprósággal. Virágcsokor, bonbon, csoki, ékszer… Ami eszembe jutott, hogy talán tetszeni fog neki, azonnal megvettem. Nem voltam túl gazdag, de szerencsére a munkám jól fizetett. Néha egy-egy ügyfél külön köszöneteképpen pluszpénzt, vagy más ajándékot is juttatott az udvariasságomért. Innen volt egy különleges Volvóm is. Akit testőrként – papíron távoli rokonaként – kísértem egy hétig egyik helyről a másikra, valóban az életét köszönhette nekem. Nem volt közvetlen életveszély, amit el kellett volna hárítanom. Tulajdonképpen magam se értem ma sem, miért cseréltem át a repülőjegyeinket egy két órával későbbi járatra. Semmi elfogadható indokom nem volt. A megbízó úgy másfél óra hosszat ordítozott velem a külön váróban és követelte, hogy fizessem meg a neki okozott kárt. Én szenvtelen arccal tűrtem. Akkor se változott az arckifejezésem, amikor a másfél óra elteltével bemondták a hírt, hogy az a gép lezuhant. Onnantól csendes lett a várótermünk. Baj nélkül ért földet a másik gép, pedig arra már nem akarózott a megbízómnak felszállnia.

Ilyen előzmények után érkezett egy héttel később az autó, a nevemre címezve. Nem a cégnek, személyesen nekem szóló küldemény volt. Több kollega csodát, más részük szerencsét emlegetett. Sokan kérdezték honnan tudtam, hogy le fog zuhanni az a gép?! Őszintén mondhattam, nem tudtam. Nem hitték el, de nem érdekelt.
Ettől fogva megnőtt a kereslet irántam és többször választanom kellett. A választást nevezhetném véletlennek is, de én inkább megérzésnek gondolom. Egyiket se ismerem. Akad ugyan pár visszatérő, de csak kevés olyan, akinek lehetőséget ad a cégem a személy kiválasztására. Mondván, hogy mindegyikünk megfelelő kiképzést kapott és bármelyikünk megállja a helyét hasonló helyzetekben. Ez igaz, azonban a hír elterjedt. Nem én reklámoztam magam, de jól jött. Jól anyagilag. A szakma szemében is egy kis presztízsnek tekinthettem volna, ha érdekel ez engem. Csakhogy a munka amiért fizetnek az munka. El kell végezni, túl kell élni, de csak ennyi. Sokkal jobban izgatott ilyenkor is kedves feleségem. Vajon mit csinálhat most? Remélem nem esik baja, amíg magára kell hagynom. Tudtam, hogy ő miattam aggódik, bár nem szerelmes belém. Nem a féltékenysége miatt aggódik. Ettől nem lett könnyebb, mert engem ugyanúgy aggasztott, hogy mi van, ha épp akkor nem vagyok a közelében, amikor szüksége lenne rám. Hogy nem tudom őt megvédeni, aki a legfontosabb a számomra. Talán ezért is, talán egyébként is elhalmoztam volna ajándékkal. A lakása lassan megtelt csecsebecsékkel, de nem volt hajlandó megválni semmitől. Az ajándékaim akkora becsben tartotta, mintha ő is szerelmes lenne. Persze ezt jobbnak láttam nem erőltetni, amíg ő nem mondja. Ha meg nem fogja, akkor csak csendben élvezem amit kaphatok. Ami ugyan férfimércével mérve nem volt sok. Mégis, amikor egy héttel esküvőnk után boldogságtól sugárzó arccal visszament dolgozni, mindenki elhitte, hogy most aztán jól megolvasztották a jéghercegnőt. Állítólag még Peti is vette a bátorságot magának, hogy gratuláljon, bár utána gyorsan eltűnt szem elől.

 

Hónapokkal később így is összegyűlt annyi pénz, hogy kölcsön felvétele nélkül tudtunk kisebb házat venni. Ennek kiválasztásában rá hagyatkoztam, döntse el ő, hol szeretne élni. Nekem az mindegy volt, ameddig velem marad. Nem áltattam magam, tudtam, hogy vége lesz egyszer. Azt szerettem volna, ha minél tovább tart. Akár szex nélkül is. Néha ugyan bepróbálkoztam egy–egy véletlen érintéssel, amit ő rendre elutasított. Nem erőszakoskodtam, mert szerelmes voltam és egyébként is megvolt a véleményem azokról a lényekről, akik már nem emberek.  A nászéjszakát követően is ragyogott az arcán az a boldog mosoly. Tulajdonképpen amikor rám nézett mindig azt láthattam. Nekem ennyi és azok az alkalmak amikor megmasszírozhattam a hátát elegendőek is voltak. Nagyjából. Persze a testem vágyakozott folyamatosan utána. Úgy hiszem ő ezt megszokta, és arra gondolhatott, hogy ez a természetes állapota az alsóneműmben levő darabnak, mert eleinte nézte csak furcsán, aztán már nem foglalkozott vele. Tudtam, hogy nem frigid. Nem lehet az, aki ennyire gyönyörű és az érintéseket úgy tudja élvezni, mint ahogy azt a nászéjszakán tette.

 * * *

Aztán egy napon egy szórakozóhelyen táncoltunk éppen, amikor megmerevedett a karomban. Hátra fordultam, és még éppen elkaptam egy farkasvigyorú férfi képét.  A következő pillanatban a srác eltűnt. Nem baj, megtalállak én akárhol is legyél. Rita ekkor azt mondta fáradt, bár látszott rajta, hogy más miatt ideges.
– Mi a baj kedves? Tudok segíteni?
– Nem, semmi baj, csak fáradt vagyok.

Hazamentünk, otthon már csak megjegyeztem:
– Drágám, megígértük egymásnak, hogy nincs szex és, hogy mindenben őszinték leszünk egymással. Igaz?
– Igaz.
Háttal állt nekem addig, de megfordítottam, hogy a szemembe nézve mondhassa el mi bántja.
– Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz. Mitől félsz?
– Nem félek. Csak azt hittem ismerem azt a férfit. De tévedtem.
– Kivel keverted őt össze?
Ekkor már tudtam, hogy tévedésről szó sincs. Annak a faszinak annyira tenyérbemászó képe volt, és az a vigyor kimondottan nekünk szólt, hogy tévedés kizárva.
– Nos, úgy hittem ő volt aki elvette a szüzességem.
– De nem ő volt.
– Nem.

Nem kérdeztem többet. Ha akarja majd elmondja. Ha meg most rákérdezek, csak hazugságra késztetném. Az őszinteség is olyan mint a bizalom, a szex. Ki kell érdemelni és ha erőltetik azt se kapod meg belőle, amit önként adna neked. Megkérdezhettem volna a nevét is, de minek? A képét elő tudtam állítani a laptopomon, átdobtam a mobilomra és visszahajtottam oda, ahonnan nemrég eljöttünk.

A pultos megismert.
– Itt felejtett valamit uram?
– Nem csak kérnék még egy italt. Most egy alkoholmentes sör esne jól, ha tudna ajánlani valami különlegeset.
– Ó, hogyne – készségeskedett és azonnal töltötte.
A pultra tettem a mobilt, rajta a férfi képével mellé vagy tíz bankót. Nem számoltam. Rápillantott a képre, majd a pénzre.
– Nos? Tud ajánlani ezzel kapcsolatban is valamit nekem?
– Sajnálom, de én csak annyit tudok, hogy ide jár néhanap. Erőszakos alkat és a kidobónknak kellett eltávolítani egyszer. A nevét nem tudom, se semmi többet.
– Köszönöm. Ha esetleg annak a kidobónak a nevére emlékezne a felét megtarthatná ennek az összegnek. Megér ennyit magának?
– Hát persze – és már  mondta is a nevet, de azt is, hogy  szerencsém van, mert éppen itt van ő is.

Zokszó nélkül eltette a pénzt. Megszolgálta. A kidobó elég nagydarab, kigyúrt srác volt, macsós ábrázattal. A nők egy részének épp az ilyenek tetszenek. Nos, talán mindnek, hiszen az erő, az izom minden nőnek tetszik. A kigyúrtság foka talán a megkülönböztető az ízlésükben.

A srácnak bemutatkoztam elmondtam, hogy tulajdonképpen kollegák vagyunk. Hitte is meg nem is. Bizalmatlan volt. Mindaddig, amíg nem neveztem meg a céget is, ahol dolgozom.
– Á, akkor te vagy az a csodagyerek ugye? Aki megúszta a légi balesetet. De ha tudtad akkor miért nem figyelmeztetted akik felszálltak? Ha nem is volt rájuk megbízásod, attól még megmenthetted volna őket.
– Nem tehettem, mert nem tudtam.
– Úgy érted?
– Úgy. A megbízóm röpke másfél óráig vonyított is a fülembe kártérítést helyezve kilátásba, amit tőlem várt megkapni, ameddig nem mondták be a járat szerencsétlenséget.
– De akkor…
– Nem tudok válaszokat. Sajnálom. Csak meg kellett tennem. Azt és nem többet. De figyelj, ha most azt mondom neked, hogy azonnal evakuálj, mert egy óra múlva tűz üt ki az alsóbb szintek egyikén és itt minden porig ég, megtennéd?
– Ezt gondolod? – nézett körbe ijedten, bár nem tűnt ijedősnek.
– Nem.
– Akkor jó. De igazad van. Hasonló helyzetben indok nélkül a gépet se állították volna meg.
– Erre gondoltam én is. De és a hangsúly ezen van, fogalmam sincs miért tettem.
– Megérzés?
– Talán. De neked mint szakmabelinek van megérzésed erről az alakról?

Ránézett a mobilomra, azonnal látszott rajta, hogy felismerte.

– Nem a legjobb kép róla. Te csináltad?
– Igen.
– Mikor láttad?
– Ma, nemrég itt táncoltam a nejemmel és ő összerezzent, amikor meglátta.
– Akkor őt kéne kérdezned.
– Sokkot kapott, alszik.
– Ilyen súlyos a helyzet?
– Nem tudhatom. Nem ismerem a fickót. Gondoltam tudnál segíteni. Ha esetleg szeretnél érte fizetéskiegészítést…
– Hívj meg egy italra. A cimboráimnak néha kikotyogok ezt-azt.
– Ok. Megyek utánad. Vagy ide kérjük?
– Nem is tudom. Fél óra és lejár a szolgálatom. A bolt is bezár addigra, de mi maradhatunk, ha vállalom, hogy én zárok be.
– Rendben. Elfoglalom addig magam.

 

Záróra után csendben, kettesben elmondta, hogy a pasas iszákos és neki ugyan nem szimpatikus, de a nőknek valamiért mégis tetszik. 

– Rejtély ugyan, hogy miért, mert a srác nincs jól eleresztve és kinézetre is… Na de láttad.
– Csak egy pillanatra és csak az arcát.
– Nem vesztettél semmit. De akkor gratulálok, nagyon jó az arcmemóriád.
– Köszönöm.
– Ami még rejtélyesebbé teszi az az, hogy mindig másik nővel jön. Mindig csinos, fiatal nővel. És mindegyik imádja. Valami Samu a neve, de a feljelentésben megvan a teljes név, cím ha akarod kikeresem neked.
– Megköszönném, ha nem gond. De figyelj csak. Ezt a nőt láttad már? – és mutattam Ritáról fotót a mobilról. Nem volt nehéz találnom. Vele volt tele  a tár. Megcsóválta a fejét.
– Igen, de szerencsére nem vele. Veled volt itt ma éjjel, őt sose láttam itt azelőtt. Nagyon csinoska. A nejed?
– Igen.
– Nos, ennél többet nem tudok a pasasról. Nem érdeklődtem utána. A tulaj a feljelentést visszavonta, így ügy se lett a dologból és kitiltva sem innen. Még egy rejtéllyel több már nem hat meg. Ameddig nem okoz ismét bajt.
– Mit csinált?
– Csak akkor értem ide, amikor a pincér srác riasztott. Fél perccel azelőtt az elmondása szerint a pasas ráncigálta a nőt, aki vele érkezett és mivel az nem akart menni, befenyítette. Ekkor jelzett a pincér én meg felvettem az adatait, értesítettem a zsarukat, majd kiraktam. Mire kiért már bezsuppolták és részemről ennyi volt.
– Értem. Köszönöm.
– Ha elfogadsz egy tanácsot a közelébe nem engeded a nejednek.
– Kösz és megfogadom. De tudod én kíváncsi típus vagyok. Rita nem szokott kiakadni bármilyen apróságtól, de őt nem kérdezhetem, hát gondoltam elbeszélgetünk egy kicsit a pasassal, mint férfi a férfival. Ha egyáltalán abból van.
– Hát testileg talán. Kinézetre. De ki tudja?
– Számomra aki csak nőket tud pofozni fenyítésként, az nem férfi.
– Számomra sem. De a csak kitétel nélkül. Vagyis aki megüt egy nőt komolyan és nem játékból teszi, az nem az.
– Egyetértünk. Jó volt veled dumálni. Szia – köszöntem el, mert közben ő megitta amit kért én meg gazdagabb lettem egy névvel és egy címmel.

 

A kapott címen álló kertes ház ódivatú citadellára emlékeztetett. Háromemeletes, magasföldszintes és a bejárathoz lépcsőn lehetett jutni. A kovácsoltvaskapu is látott jobb időket csakúgy, mint maga az épület. A körbevevő kert valaha szép lehetett, ma elhanyagoltnak tűnt. Csupán néhány ritka virág különlegesség virított elszórva, árulkodva a régmúlt idők kertészeinek hozzáértéséről és a maiak hiányáról.

Ekkora pazarlás láttán megmentettem pár virágot és az autóba tettem. Csendben dolgoztam, bár bentről nem szüremlett ki fény. Talán nincs áram sem az épületben? Felnéztem. A vezeték ott volt. Persze ettől még nélkülözhette a gazda ezt a luxust, ha kikapcsolta a szolgáltató bármilyen okból.

Nem töprengtem tovább. Választ akartam és meg is kapom. Felbaktattam a lépcsőn, jó nagy zajt csapva, de ha ez se elég, hát használtam a kopogtatót is és a csengőt is jó néhányszor.

Hamarosan fény gyúlt az első emeleti szobák egyikében. Hurrá, van áram mégis. Aztán kialudt. Épp újra kezdtem volna, amikor hirtelen kitárult az ajtó és valaki berántott a sötétbe. A rántás erejétől elestem volna, ha nincs kellő rutinom. Támadóm valószínűleg számított is arra, mert előttem kb két méterre beszélt a padlóhoz. Amint megérezte a testem a rántást, a beidegződött automata átvette az irányítást és rögtön gurultam párat, majd jó három méterre az ajtótól felegyenesedtem. Szemem talán gyorsabban alkalmazkodott a fényviszonyokhoz, talán csak józanabb voltam, mert az illető még mindig a padlónak arra a részére mutogatott valamivel, ahova esnem kellett volna. A következő pillanatban már tudtam, hogy valamiféle fegyver van nála. Lőfegyver, vagy kés, nem számít. Nem engedhetem, hogy kárt tegyen magában, akkor fuccs az infónak, márpedig azt muszáj megkapnom. Egy suhanás és már az én kezemben volt, amit addig birtokolt. Pisztoly volt a zsákmányom, de szándékaim szerint visszaadom, amikor távozok. Utána lelőheti magát, ha akarja.

– Ki az ördög vagy te? – nyögte, pedig hozzá se értem.
– Rosszul vagy?
– Igen. Hányok tőletek. Miért nem hagytok már békén?
– Jó, akkor tőlem nem lesz hányingered. Nem közülük való vagyok, akárkik is azok. Kapcsolj villanyt és meglátod.
– Hogyisne! Azt hiszed nem tudom, hogy milyen módszereitek vannak?

Így nem érünk célt. A mobilom lámpára állítottam és megvilágítottam őt, majd egy pillanatra a saját arcom is. Az volt, akit kerestem. Valami derengett neki, de nem kapcsolt rögtön.

– Még mindig nem tudom… Á, te vagy az aki azzal a tyúkkal táncolt.
– Az a tyúk a feleségem és róla szeretnék kérdezni. Mi tudsz róla?
– Miért nem tőle érdeklődsz ha ilyen jól ismered.
– Azért, mert most ahhoz támadt kedvem, hogy téged faggassalak.
– Nincs hozzá jogod, tudod?
– De van. Tudod egy férjnek joga van kérdezni a múlt eseményeiről másokat, ha azok láthatóan érzékenyen érintik őt.
– Nem emlékszem.
– Rendben. Megnézzük az emeletet, ahonnan jöttél. De figyelmeztetlek, hogy nem kell fegyver ahhoz, hogy válaszolj.

Körbevilágítva a teremben, azonnal megindultam vele felfelé a lépcsőn.

– Ne hadonássz, ha nem akarsz leesni és összetörni magad – figyelmeztettem, mert eléggé kapálózott.

Felérve belöktem abba a szobába, ahonnan sejtésem szerint a fény szűrődött ki.

Talán tévedtem, mert egy másik helyről halk nyöszörgés hallatszott. Villanyt kapcsolva, újra Samu fegyvert tartó kezével néztem szembe egy pillanatra. Annyi ideig tartott ameddig nála volt. Utána nálam.

– Szólj ha van még és kidobálom az ablakon mind. Idegesít, ha ilyen vackokkal hadonásznak előttem.
– Te teljesen őrült vagy.
– Akkor jobb ha gyorsan túlesünk rajta. Ha okos vagy senkinek nem esik baja. Halljam miért vigyorogtál rám ott a bárban?
– Nem vigyorogtam.

Ha ő nem vigyorgott ott, én se rúghattam bokán most. Felkiáltott, pedig nem kapott nagyot.

– Nyugi, tudsz járni. Még. Lehet szükség lesz rá. De ha nem tudom meg amiért jöttem, nekem nem lesz szükségem rád.
– Jó, jó. Elmondom amit tudok. De ne bánts. Fáj – tapogatta a bokáját.
– Szóval? Miért volt a vigyor?
– Az nem neked szólt, hanem annak a kis kurvának, akit öleltél. Úgy rémlett ismer valahonnan, de már nem tudom. Au, most miért? – szólt mert egy kissé a másik lábát is megrúgtam.
– Az a kis kurva a törvényes feleségem, de ezt biztosan említettem. Aki megijedt, amint téged meglátott.
– Arról őt kéne kérdezned.
– Alszik és nem akarom őt zavarni. Most te vagy itt, hát téged kérdezlek.
– De én nem tudom. Már mondtam, hogy csak úgy tűnt.

Ismét kapott egyet csak, hogy idomuljon. Muszáj mindig egy picivel erősebbet, másként nem vesznek komolyan. Csontja azért nem tört és ficam se lett.

– De tényleg nem.

Na még egyszer.

– Lehet, hogy összefutottam vele egyszer. Tudod, vonzó pasi vagyok, ragadnak rám a nők – röhögött önelégülten. Felfordul  a gyomrom az ilyenektől. Ezért nem lennék jó rendőr. Az ilyenek mind elhunynának véletlen balesetben.

– Erőlködj egy kicsit. Vagy segítsek?
– Nem kell! Már így is fáj mindenem.
– Akkor köpd, de gyorsan. Lassan reggel és haza kell érnem.
– Mert vár anyuci, szoptatni?

Ezt se tanították jó modorra. Kapott egy taslát. Még mindig a figyelmeztető fajtából.

– Ok, Már emlékszem. Ő volt az a kurva aki bedrogozott aztán megerőszakolt és itt hagyott. Majdnem belehaltam.

Ekkora baromságot csak a drogosok találnak ki. Bedrogozta egy ismeretlen gyenge lány, aki utána ráadásul meg is erőszakolta.

– Nem keversz össze valamit? Mondjuk a sorrend, vagy a cselekvés elkövetőjének a személyét.
– Nem. Biztos, hogy így történt. Egy hétig kerestem utána, de még ma is szeretnék neki megfizetni. Ezért – mutatta fel bal kezét, ahonnan két ujja hiányzott.
– Ugye nem az a folytatása a sztoridnak, hogy utána még azt a két ujjad is leharapta?
– Nem, de miatta történt. Mert megszökött, pedig… De ha nem tőlük vagy, akkor jobb ha békén hagysz, mert téged is megtalálnak majd és akkor nem leszel ilyen nagy legény.
– Ha nem kiktől?
– Nem mondok többet. Úgyse tehetsz semmit. Te nem vagy zsaru.
– Nem. Épp ezért tehetek többet mint ők. Levághatom a kezed és balesetként tüntetem fel.
– Figyelj én csak dolgozom. Velük beszéld meg a többit. Délelőttre itt lesznek. Megvárhatod őket, ha akarod.
– Nekem csak veled van beszédem.

Egy pillanatra elvonta a figyelmem egy hangosabb nyöszörgés. Biztos nem ebből a helységből való, mert női hangnak hallatszott. Az a pillanat elég volt, hogy Samu elvillanjon mellettem. Utánakaptam, de csak a kabátja maradt a kezemben. Azonnal rohantam utána és még éppen láttam, amint Samu túlzott igyekezetében rohanva le a lépcsőn, megbotlik és lebukfencezik, majd a lépcső aljára érve nagyot koppant a feje és kiterült, mint egy béka. Mellé térdeltem. Van nyaki pulzusa. Remek. Él. De több infóra nem számíthatok tőle.

Eszembe jutott, a fura női hang. Utána kéne járnom. Lehet játszadozott a kicsikével és ha most magára hagyom nyakig bilincsben, talán meg is hal ott nekem. Ezt nem engedhetem, akkor se ha nem ismerem.

Felbaktattam az emeletre, közben értesítettem a mentőket. Épp a címet diktáltam be, amikor benyitottam egy műtőbe. A korszerű műtőasztalon ott feküdt egy nő. Egy fiatal lány precízen leszíjazva, csak éppen szájpecekkel. Azt nem rögzítették precízen, vagy csak meglazult a nagy élni akarásában. Ébren volt és ijedten nézett rám. Nem nyújthattam szívderítő látványt és azt hiszem, nekem éppoly ijedt lehetett a képem mint neki.

– Mi ez? – nyögtem és a mobilból hallatszó hang térített magamhoz.
– Kérem mondja el, mit lát! A mentő úton van, de szükségünk lehet bármilyen információra.
– Küldjenek még egy mentőt. Olyan orvossal aki ért a műtőkhöz is. Ez nagyon fontos. Le kell tennem. Értesítenem kell a zsarukat is. Viszhall.

A következő hívásom a rendőrségre futott be, akik sokkal akadékosabbak voltak, mint a mentősök. Azok legalább azonnal indítottak segítséget, még ha nekem soknak is tűnt az eltelt idő.
A rendőrség módszeresen akart kikérdezni. Félbeszakítottam a diszpécsert, elhadartam neki a nevem, mobilszámom és a címet, meg, hogy a mentők már úton vannak ugyan, de a helyzet lehetetlensége miatt, muszáj nekik is látniuk ezt.

– Ugyan, honnan tudná megállapítani egy laikus, hogy mit kéne látnunk? Maga mit lát?
– Egy műtőt.
– Az nem érdekli a rendőrséget. Hagyja csak a mentősökre, őket várja meg.
– Érdekli, ha a műtő egy magánlakásban van, akinek a tulajdonosától legalább kettő pisztolyt zsákmányoltam.
– Hogy mit csinált?

Letettem. Már az elején figyelmeztetnek mindig, hogy rögzítik a hangfelvételt. Hát hallgassák vissza. Elmondtam mindent, amit kell. Már amit tudtam. Felismerek egy műtőt, de egy lerobbant magánlakásban berendezve, nem mondhatnám mindennapi ismeretnek. Volt ugyan sejtésem, de most a lánnyal foglalkoztam. Eloldozni nem mertem, mert fogalmam sincs mit tettek vele és nem okoznék-e azzal nagyobb kárt, mint hasznot. Egy kis nyugtatás viszont nem árt. És meleg takaró sem rá. Volt odakészítve egy székre több is. Sterilnek tűntek, de most a meleg volt a cél. Ráterítettem és a szájáról lecsatoltam a pecket.

– Nyugodjon meg, mindjárt itt a mentők. Meg a rendőrség is.
– Ki maga? Hogy kerülök ide? És miért vagyok kikötözve?
– Mi az utolsó emléke máról?
– Nem tudom. Fáj a fejem még.
– A bárra emlékszik?
– Milyen bárra?
– Ahol láttuk egymást. Maga Samuval volt ott, én a nejemmel.
– Nem ismerek Samut. Magát se ismerem. Engedjen el.
– Tudja hol lakik?
– Öhm… Nem. Maga tudja?
– Azt hogy én hol lakok, azt tudom. Én nemsokára haza is megyek oda. Maga hova menne innen, ha tehetné?
– Nem tudom. Csak utálok így lekötözve lenni.
– Meg tudom érteni.

Ebben a pillanatban lentről kiabálás hallatszott.
A francba. Samuról megfeledkeztem. Remélem él még. Bár ha kimúlt, az se az én saram.

– Itt vagyunk fent. Jöjjenek kérem. Hoztak műtőhöz értő orvost is?
– Igen – jelent meg az ajtóban egy kopaszodó fej – Atyaúristen! Ez mi?
– Én laikusként egy műtőre tippeltem. Ezért kértem szakértőként magát. Megerősíteni, vagy megcáfolni ezt a dolgot.
– Ok, de mit csinál maga azzal a nővel? Álljon el onnan. Most!
– Nyugi, csak igyekeztem itt tartani és nyugtatni. Szavakkal, mivel nekem más nincs, amihez értenék.
– Hogyhogy nincs? Hát nem látja, hogy ez a hely tele van nyugtatóval? Csak be kellett volna neki adnia egyet. Itt tartania meg nem nehéz, ha már lekötözte.
– Nem én kötöztem le. Így találtam rá – felmutattam a szájpecket is – Ezzel. Nyugtatózást meg a szakértőkre bíznám, ha nem gond. Azért nem engedtem el, mert azt se tudja hol lakik. Én meg azt nem, hogy mit tettek vele. Ha mégis olyat, ami árthat…
– Kik tettek vele valamit?
– Ennek megállapítása meg a rendőrség dolga. Az ő munkájukba se nyúlnék bele.
– Aha. Már értem. Maga lökte le az ipsét a lépcsőről.
– Sajnálom, de mégse érti. Bármilyen hihetetlen, az a pasas megijedt valamitől, amikor megjelentem és miután két pisztolyát elvettem, futni kezdett, de a nagy igyekezetben megbotlott a saját lábában –  vagy valamiben – és önként gurult le azon a lépcsőn. Ment neki segítség nélkül is. Önt pedig megkérem, ne gyártson feltételezéseket, az a rendőrség munkája, és ne ítélkezzen elhamarkodottan, mert azzal meg a bírák munkáját venné el.
– Ki maga? Be se mutatkozott.
– Hagyott rá időt kérem?

 – Azt hagyja csak ránk, doki. Maga foglalkozzon a nőcivel – szólt mögüle egy bariton hang.
– Maga meg álljon egy sarokba, kezeket fel. Meg fogom bilincselni, és megmotozom. Ez az előírás. Ha ellenáll jogomban áll erőszakot alkalmazni.

Elmosolyodtam, de nem emeltem kifogást. Csak a munkáját végzi.

– Nem kívánok ellenállni. Ha az lett volna a szándékom, nem értesítek senkit, hanem lelépek.
– Maga az a bekép… Bocsánat. Maga az aki értesítette a mentőket és minket?
– Igen, én vagyok az a beképzelt majom, aki nem hajlandó háromszor elismételni a nyilvánvalót, csak kétszer. Egyébként erre van bizonyíték és éppen önöknél, hangfelvétel formájában. Vissza lehet hallgatni.

Eközben a kerek terem egyik sarkába álltam és feltettem a kezem várva a bilincset. Az kattant is hamarosan a hátam mögött. Előírásszerűen. Megkezdte a motozást is, gondoltam segítek.

– Két pisztoly a zsebemben. Bal oldalt. Felső zsebben az irataim.
– Itt én kérdezek, maga válaszol. Érti?
– Igen, ha gyanúsítottként és nem tanúként tekint rám.
– Tanúként éppúgy köteles együtt működni.
– Igen, de ebben az esetben kérhetném a bilincs mellőzését. Vagy a tanúkat is megbilincselik mindig?
– Maga nagyon okos. Két pisztoly. Van fegyverviselési engedélye ezekre?
– Ez két kérdés. Igen van, de nem ezekre. Ezek nem az enyémek.
– Ki maga? Várjon. Itt vannak iratok. A kép nem hasonlít. Lehet nem valódiak. Ellenőriznem kell.

A doki időközben mégis adott valamit a lánynak, mert elaludt és hordágyra téve szállították el. A szegény idősnek meg gondja adódott a technikával, mert nem tudta beadagolni a kütyünek a szükséges adatokat másodszorra sem. Pedig csak el kellett volna húznia az érzékelő felett a személyit és már mindent tudott volna rólam. Talán még a lábujjméretem is. Az orvos leült és jegyzetelni kezdett. Látszólag itt akarta tölteni  a napot. Nem tanácsoltam volna neki amiatt, amit Samutól hallottam, akárkik is legyenek akiket nem várt szívesen. Neki két ujját műtötték le, gondolom az illetéktelenekkel más terveik lennének. A hangsúly a szakszerűségen van. Nos, gondolom újrahasznosítás céljából. Kissé  morbid a feltételezés, de a drogdílereknek nem kell ilyen labor. Mondjuk ők se repesnek a nem kívánatos látogatóknak.

– Beszélhetnék egy vezetővel kérem?
– Maga akkor beszél ha kérdezik – feleli nem túl kedvesen a dühös rendőr.
– Ne rám legyen dühös, ha szar a technika.
– Aha. Mondtam én, hogy ezek a vackok nem jók semmire. De akkor se kérdeztem még.
– Azért szeretnék mással beszélni, mert mire maga eljut a kérdéseivel odáig, félő, hogy nem marad majd kinek válaszolnom. Ugyanezen okból nem tenném a doktor úr helyében a hely pillanatnyi pontos feltérképezését sem. A hely igazi gazdái ma délelőttre várhatók látogatóba. Szerintem dühösek lesznek, ha a lány helyett magukat találják itt. Bár ha a vércsoportjuk egyezik…
– Ezt csak most mondja?
– Igen és ezt is csak úgy, hogy nem kérdezte meg. Lehet félrevezetés is.

Rám néz és nem tudja eldönteni mikor ugratom. Végül úgy dönt, hogy van esély a veszélyre, hát megbocsát és azt mondja leveszi a bilincset.

– Ne fáradjon, már nincs rajtam. Ne húzzuk az időt kérem. Ha nem akar kifutni belőle.
– Hogyan?
– Magával ellentétben én értek a kütyükhöz. Ezekhez is – lóbálom meg a kölcsönbe kapott bilincseket.
– Szóval? Felettes vagy intézkedhet ön is? Elég nagy a felelősség.
– Tessék?
– Ahogy én látom, röviden. Egy ilyen műtő nem olcsó. Aki ezt idepakolta mégse szeretné, ha bármire bizonyíték maradna tehát, ha idelátogat és azt tapasztalja, hogy a hatóság ide tette ideiglenes székhelyét, igyekszik megszabadulni ettől, nem számít kik tartózkodnak éppen itt. Érti?
– Azt hiszem.
– Nos én a rendőrség helyében két utat látnék. Az egyik egy csapda, de ehhez az kell, hogy a környék úgy legyen biztosítva, hogy ne fogjon gyanút az ideérkező tulaj. A másik a helyszín, mint bizonyíték feltétel nélküli biztosítása, ami viszont nagyobb erőket, nagyobb hatótávot követel. Szerencsére a döntés nem az enyém és a felelősség sem, ha rosszul sülne el valami.  Tudja, nem irigylem magukat. Nehéz döntés, bármelyikről is legyen szó.
– Van egy harmadik lehetőség is.
– Hallgatom.
– Az pedig az, hogy maga nem állít igazat. Ha egy szava sem igaz akkor mindez dől.
– Igen. Valóban. De mi okom lenne hazudni, amikor értesítem a hatóságokat, felhívni magamra a figyelmet…
– Még azt se tudom, mit keresett itt az este!
– Csak hajnalban érkeztem, de elmondom, ha hagyja túlélnem az eseményt.

A vége az lett, hogy mégse vállalta magára a döntést. A felettese azonnal berendelt onnan mindenkit és értesítette a különleges alakulatot, majd ők elintézik a ház védelmét. Magára vállalta a kihallgatásomat, így rövidebb idő alatt sikerült közös nevezőre jutnunk, mint a kiküldött idősebb emberrel. Neki is az igazat tudtam elmondani, de így is majdnem dél lett mire végzett velem.

11 óra tájban történt egy kényszer szünet. Gyanítottam, hogy a jelentés akkor futott be a védőktől, akik feltehetően nem arattak maradéktalan sikert, mert a visszaérkező főnök feje lila árnyalatot öltött. Ha ismerős lett volna, javasoltam volna neki ez ellen egy megfelelő légzéstechnikát. Így viszont – ha hisz is nekem – sokáig tartott volna magyarázkodni. Elég annyi infó nekik tőlem, ami rájuk tartozik, meg amit a saját nyilvántartásaikban rögzíthetnek rólam. Ha jól csinálják, akkor az így is nagyon sok. Kértem ugyan, hogy engedjenek a nejemnek hazatelefonálni, hogy ne aggódjon, de a nyomozásnak ebben a fázisában az sajnos tilos. Viszont ha megadom a számot, ők felhívják és megmondják, hogy a rendőrségen vagyok, ne aggódjon. Ettől aztán biztosan megnyugodna, arra gondolva, mégis csalódhatott bennem és talán elkövettem valamit. Természetesen itt létem ideje alatt a mobilom se maradhatott nálam, pedig fejből nem adhattam volna meg nekik a számot. Mondtam, hogy hagyjuk, majd kitalálok valamit. Ez reggel 8 körül történt. Majdnem ebéd időre már ki is engedtek. Megköszönték az együttműködést, egyben kértek rá, hogy egy ideig ne hagyjam el a lakhelyemet, mint várost . Megnyugtattam őket, hogy majdnem két hetük van az ügy befejezésére, mert ha addig bíróságilag nem rendelik el a házi, vagy egyéb őrizetemet, muszáj lesz teljesítenem a munkahelyemen. Az pedig biztosan nem e városhoz kötött. Addig szabad vagyok munka ügyileg.

 

Hazaérve Rita aggódva fogadott és a nyakamba ugrott, amikor mondtam, hogy a rendőrségen tartottak fel ennyi ideig tanúként, miközben én csak sétálni indultam.

– Nem baj szívem, az a fő, hogy itthon vagy.

Ekkor valóban úgy éreztem, hogy itthon vagyok.
Egészen másnap hajnalig. Akkor ugyanis mintha csatatéren lennék.

Hangos döndüléssel tört be a nappali ajtaja. Mire a hálószobánké került volna sorra, Ritát már becsusszantottam a szekrénybe. Tudtam, hogy nem túl kényelmes, majd később elnézést kérek érte.

Az ajtó mellé guggoltam és az elsőt elgáncsolva, amint zuhant, már harcképtelenné tettem. A második meglepődött, de nem hagytam neki időt, mert kinyújtóztam és ugyanazzal a mozdulattal már repült is át a szobán. Amint fölém ért, egy mozdulat a nyakra és mire leért már öntudatlan volt. Éreztem, hogy még várnak ránk kint. Nem tudtam létszámot.

Ekkor szólalt meg egy hang halkan. „Ki a fene ez?" Majd kisvártatva egy másik. „Állj. Rendőrség. Nem akarjuk bántani.”  Ó, hát én se titeket, de nem én török rá békésen alvó állampolgárokra álmukban, szóval akár rendőrök is lehettek.

Tudtam, hogy nem alakulhat ki patthelyzet. A hálóban levő két fickó úgy max 10 perc múlva feléled. Elbírnék négyükkel is, de talán meg kéne ölnöm némelyiket közben és amennyiben igaz, hogy zsaruk, abból csak baj lehet. Feltéve, hogy nem bukkannak Ritára és nem tartják túszként maguk elé. Vagy nem lőnek szanaszét mindenhová, mert akkor eltalálnak és a fájdalom lelassít. Most nem vagyok lassú, kivágódok a hálóból és rögtön oldalra vetődök. Szerencsémre, mert a mocskoknak éjjellátó szemüvege van és sokkolója. Nem az a kézi, hanem amit ki lehet lőni, de nincs hegye, mint a horror filmekben, hanem azonnal visszapattan és percenként akár háromszor is lehet vele célozni. Amit nem tudnak, az a vesztük. Hogy a sötétben is apró szentjánosbogárként világít az ilyen fegyver csöve, ha nem lőnek vele. Ha lőnek akkor már rendszerint késő. Nincs szándékomban magyarázkodni és várni sem. Újabb ugrások megtévesztésül, gyorsan jobbra, balra, eközben közeledek és a végére már fölöttük ugrom át. Esélyük sincs. Egymásnak koppan a fejük. Lehanyatlanak és ekkor gyullad fény a nappaliban. Újabb emberek nyomulnak be. Egyikük azt mondja: „Gratulálok, szép teljesítmény.” a másik szerint viszont „Nincs idő, már úton kéne lenniük rég.” Megint csak elfelejtették közölni, mutatni kik ők. Szerintem támadók. Még hármat elintézek egy szuszra, majd egy negyedik már felháborodva köp vért a nemrég fényezett parkettemre és már nem halk:
– Ki a fasztól kell ezt megvédeni? Ez egy őrült! Ember álljon már le. Mi a jó fiúk vagyunk, de mindjárt itt a rosszak is.
– Mutass valamit vagy takarodj a házamból – vicsorgok rá, de nem várok válaszra. Bármit előhúzhat, ha mégse ő a jó.

Némelyeknek több percbe telik beöltözni a golyóálló mellénybe és ami az alá kell, hogy az fel ne sértse a bőrt.

Másoknak ugyanennyi idő levetni is.  Nekem nincs időm. Muszáj meggyőződnöm most már, hogy Rita rendben van. Ha kicsit is sérült, nincs irgalom.

A maradék pasas mellé repülök, gyengéden lefejelem, csak annyira, hogy ne ellenkezzen és pillanatok alatt megszabadítom a kevlártól, a többit letépem róla. Elég nyúlósra készítik mostanában azt, amit alatta viselnek. Majdnem elnyűhetetlenek. Másnak. Ha tudod hol a cérna vége akkor gyerekjáték azon a vonalon elszakítani. Mondjuk ez nem ilyen egyszerű, ez látszik a pasas szemén is, aki a következő három pillanatban tanúja lesz a „lefegyverzésének” . Amikor eltelt ez a pár pillanat még azon gondolkodik, hogy mi és hogyan történhetett. Én megtaláltam a rendőr igazolványt és a kütyüt is amit igazoltatáskor szokás használni. A rendszer jó. Sajnos az igazolvány is. Valamilyen főhadnagy barátunk már nem annyira, de kit érdekel? Legközelebb majd kopogtatnak. Már repülök vissza a hálóba és hajítom ki onnan a szemetet, a két pasast, amikor utánam szól.

– Már tudja, hogy rendőrök vagyunk. Ha ellenáll az a hatóság munkájának akadályozása…
– Van házkutatási parancsuk?
– Na, de miért dobálja ki az embereimet? Vigyáznia kell rájuk, mind magasan képzett…
– Sajnos nem való a látványuk egy nem annyira képzett fiatalasszony szemének. Elromlott a nyilvántartásuk? Nincs meg a mobilszámom? A cégesre gondolok.
– De a mobilok…
– Ember! A céges védett vonal.
– Ja, de. Biztosan. Csak nem jutott az eszébe senkinek. Mégis ki maga?
– Egy dühös férj. Azt hitték, hagyom becsomagolni magunkat és hagyom elvinni a szerelmem bárkinek ameddig élek?
– Nem. Mégis muszáj mennünk most. Kérem. Nagyon sürgős. Semmit sem kell hozniuk, mindent kapni fognak a menedékben ahova visszük önöket.
– Ez volt a menedék, hülye! Bár még nem értem rá kiépíteni a rendszert. Szerencséjükre. Ha nem pár hete lakunk itt, maguk mind halottak, vagy csonkák lennének egy ilyen után.
– Azt nem teheti. A törvény…
– Mit ér az a törvény, ami nem képes még a saját embereitől se megvédeni az állampolgárokat? De hagyjuk. Mikorra várhatók a rosszfiúk.
– Nem tudjuk pontosan. A műtőt felrobbantották, már csak maga maradt tanúként ellenük.
– A lány? Samu?
– Ja, meg ők. Mindketten másik menedékben. De náluk is jártak már.
– Derék. Ki fog vezetni? Gondolom nem én.
– Nem, sőt! Semmit sem szabad látniuk. Be kell kötnünk a szemüket.
– Nem megyünk sehova. Tűnjenek a portámról, vagy jogos önvédelemként…
– Mi vagyunk a rendőrség. Nincs jogos önvédelem.
– A maga törvénye szerint nincs. De tegyen csak próbára. Kap 3 percet.
– Nem teheti.
– Mutassa a házkutatási parancsot.
– Az nincs.
– Más irat?
– Szigorúan titkos és csak bent van hozzáférése pár embernek. Óvintézkedés éppen önök miatt, hát nem érti?
– De. Maga nem érti, hogy nem vagyok hajlandó vakon menni olyanokkal, akiket a sötétben is el tudok egyedül intézni. Egy civil. Mi a garancia arra, hogy valamelyikük nem akar majd bosszút állni és mondjuk védelemképpen megdugja a nejem? Csak azért, hogy nekem fájjon.
– Maga tényleg őrült!
– Na ezért kéne rám hallgatnia. Egy őrülttel akkor se szabad vitatkozni, ha sok ideje van. Magának már 2 perce se maradt. Amint távoznak azonnal megszervezem a saját és feleségem védelmét. Higgye el, mások se tudnak majd rajtunk ütni. De kell az idő.
– Ahogy gondolja. De ez akkor is ellenszegülés.
– Egy perc.
– És ha nem kötjük be a maga szemét? Végtére is majdnem kolléga…
– Gondolkodtam és nem. Már akkor sem. Meg semmikor.
– Meg fogja bánni…
– Már meg is bántam. Azt hogy három percet adtam. Ennyi idő alatt magam is kihajigálhattam volna egyesével mindenkit. Vállalja a felelősséget, hogy aki magához tér nem támad rám újból, vagy üssek le mindenkit megint.
– Nem kell. Ha maga nem ér hozzájuk…
– Hogy a fenébe szabaduljak meg maguktól? Tudja mit? Maradjanak. Maradt vacsoráról kaja a hűtőben. Gyere szerelmem. Nem kell semmi, majd intézek mindent.

 

Egész jó kis járgányt kaptak. Civil rendszám, szép, gyors autó. Kár, hogy az ellenfél tudhat erről is akár. Szóval ezt nem használhatjuk. A Volvómat gyors átfutottam egy érzékelővel. Előtte ellenőriztem egy tesztbombán: csippant. A Volvómnál nem csippant. Helyes. Ha ismerik is, túl sokra nem mennek vele, hacsak nincs egy páncélököl kéznél. Beszálltam Ritával és nagy sebességgel indultam az ellenkező irányba, mint ahova igyekeztem. Útközben röviden elmondtam, hogy rendőrök törtek ránk, de hiába ők a jók, a rosszak valószínűleg beépítettek közéjük valakit, aki előbb utóbb úgyis elintézne minket, ha hagyjuk.

– De kik a rosszak?
– Akik ellenünk vannak. Majd elmondom később.

Felhívtam a bár kidobófiúját és kérdeztem van-e valami dolga most? Csak mert lenne egy izgalmas, bár kicsit veszélyes dolog. Nálunk kéne lenni úgy egy órán belül ha benne van. Naná, hogy benne! A kaland vonzza az ilyen pasikat. Ezek után felhívtam a céget és érdeklődtem ki az aki elérhető. Megmondták. Két név volt akire számíthattam. A többit nem ismertem annyira. Nekik ugyanezt mondtam. Ők is csatlakoztak. Kérdezték hozzanak–e fegyvert? Amit jónak láttok, de óvatosan, mert a közelben zsaruk is felbukkanhatnak és elkérhetik az engedélyt. Vettük, volt a válasz. Eddigre eltelt 15 perc. Egy óra múlva vissza kell érjek. Ezer szerencse, hogy a vészrejtektől nem messze választottuk az új lakhelyünket. Egy perc alatt bejutok, két perc amíg Ritát kiteszem és a lelkére kötöm, hogy ki ne menjen és eszébe ne jusson telefonálni.

–Aludj jól kicsim – és egy röpke csók a szájára. Nem ellenkezik, meg se ijed. Jó kislány. Remélem nem utoljára lehet ebben részed.

A mobilja nincs nála, a lakásban maradt. A másik elvileg kódolt, de riaszt a céghez, ha illetéktelenül akarják használni.

Újabb egy perc míg kijutok, automatikusan élesít a rendszer. Aztán eltöltök még egyet, azzal, hogy ellenőrzöm a mobilon a házikóm készenléti állapotát. Maxon van. Remek.

Időben visszaérek, a zsaruk eltűntek a srácok megérkeztek. Eltűnűnk onnan egy nem túl távoli helyen elrejtve a járgányokat.

– Srácok a helyzet úgy alakult, hogy szervezett emberkereskedelem, bocs szervkereskedelembe csöppentem. Aki akar az most menjen, mert fizetés az itt nulla pénz. A veszély viszont nagy. Semmit se tudok róluk, azon kívül, hogy délelőtt 10 tájban szoktak akciózni. Tudok egy villában levő műtőről, amit felrobbantottak akciócsoport védelem alatt és sejtek sok lányt, nőt, férfit akit az évek során elszállítottak. Majdnem Ritát is, de a részletek homályosak.

Kis szünet, hátha menni akar valaki. Nem mozdul senki.

– Szervezettek tehát és nagy a háttérbázis. Ma próbáltak meg minket a rendőrök a menedékbe vinni, pechjükre nem a szokásos módon. Ámbár a kommandós védelem alatt levő robbantás bennem már eleve elvetette azt a feltételezést, hogy valamelyik belügyes mufti is benne van a balhéban. Na rájuk várunk most. Tervem szerint meglapulunk a háztól távol, mivel négyen vagyunk a négy égtáj irányában szétszóródva. Én maradnék a bejárati út melletti irányban, azaz délen. Ha bárki mozgást lát az ezzel jelez a többieknek röviden egyszer. Aki biztos abban, hogy ők az embereink az kétszer – eközben szétdobtam közöttük pár kitűzőként használható adó–vevőt, ami semmi másra nem jó, de nem akadályoz.

– Ha valaki veszélyben van az háromszor. Ha nem sikerül elérnie a hármast akkor próbáljon pár rövidebbet később. Az ilyen is veszélyre figyelmeztet és akkor rohanunk hozzá. A cél az, hogy legalább egy túlélő maradjon közülük. Nem baj, ha közben keze, lába törik, csak a nyaka  és a gerince ne törjön. Vannak tisztázandó részletek. Végszükség esetén természetesen inkább ők vesszenek. Nem kockáztathatunk. Biztosra kell mennünk, de ezt tudjátok. Kérdés? Más terv esetleg?

– Műhold rendszer amivel megfigyelhetik a területet? – kérdezte egyikük.

– Gyanítom akad. Ezt látja alátámasztani az eddig támadásaik megszokott tíz órás ideje. De így, hogy a zsaruk tudják rólam, hogy én vagyok a célpont és mert nem menedékeztem velük egy okkal több, hogy ők is beszálljanak a kémlelésbe ha tehetik. Persze lehet, hogy rólam, rólunk a jelentés éppen az egyik fejeshez fut be a bandánál. Szóval, sajnos nem kizárt. Reméljük annyira nem megy jól nekik, hogy ne mobilkommunikációt használjanak. Az ugyanis a ház 30 km–es közelében most lehetetlen. Kb ennyire építettem ki a rendszert eddig. Szerencsére nem sűrűn lakott a környék. Így is csak reménykedem abban, hogy technikai malőrként fogják fel a dolgot, és nem vernek azonnal harci riadót a sajtóban erről. Más védelem, riasztás nincs bent. Mondanom se kell, hogy oda be nem tanácsos menni. Nem a hűtőm tartalmát féltem, csupán azt tekintem a támadás célpontjának. Én a muftik helyében erődemonstrációként azt robbantanám fel és utána elhalasztanám a többi akciót pár nappal. Ezért lenne szükségünk foglyokra, de legalább egyre. Még valami? Ja, mindenkinél 7:48 van most? Úgy hiszem 8–ig tiszta a terep, akár várhatunk addig és mindenki akkor állítja be, ha nem netről frissítette eddig.

– Szerintem mehetünk, nekem netes a vekkerem beállítása – szól a báros srác.
– Ok, nekem minden tiszta.
– Én is az indulás mellett voksolok – szól a harmadik haver.

 

Nincs több duma. Az irányt is csak mutatja, ki–ki merre megy majd. Nekem marad amit mondtam. Visszacammogok majdnem arra a pontra, ahol a járgányokat hagytuk. A mobilhálózat ugyan nem működik most, de a Volvóm navi és riasztó rendszerének nincs erre szüksége. Egymással kommunikálnak bizonyos távolság mellett. A riasztó jelez, valaki babrálni próbálta. Óvatosan megkerülöm a terepet és a legnehezebben járható résznél közelítem meg pár méterre. Pár tizenéves suhanc ácsorog és ráncigálja a tragacsok ajtaját. Hagyom, hisz nem tehetnek bennük kárt szerszámok nélkül.

De elvonják a figyelmem és ha mások jönnek, azok kárt tehetnek a kölykökben. Odasurranok a Volvóm mellé, felegyenesedem. Ekkor észlelnek csak, de nem ijedeznek. Talán örülnek nekem?!

– Srácok menjetek innen távolabb. Aki gondolja, holnap kipróbálhatja a járgányom, de nem akarom, hogy bajotok essen – kezemmel mutatok egy irányba, ahonnan nem várnék támadásra – Arra biztonságosabb.

Körbe vesznek. Heten vannak. Mosolyognak. Én közben egy rövidet jelzek.

– Szia. Épp rád vártunk.
– Játsszunk!
– Mi sajnos azt akarjuk, hogy bajod essen.
– Ezért fizetnek, úgyhogy kibelezünk.
– De jó. Most nincsenek szabályok sem!
– Aha – mondom – az az én kedvencem is. De ez nem játék.

Közben előkerülnek a kések, nuncsakuk, egyebek. Kinek mi a kedvence. Okosak, mert egyszerre támadnak. De mégse okosak, mert engem támadnak. Miközben leguggolva kigurulok közülük, már hármuk lábát viszem magammal és ők kapaszkodnak másokba. Kész a kártyaváram öt lapból. A két állva maradó közül egyik autóm tetején toporog ugrásra gondol, a másik még kapaszkodik a hátsó spoiler–be. A spoilerem óvom jobban, rárepülök szerencsétlenre, aki eldől, mint egy krumpliszsák. Hurrá, megmenekült a spoiler. Nem kell költenem újra. Eközben pedig a maradék egy is ugrik, de elvéti. Igazából az elképzelése jó volt a magasság becslése szempontjából, csak ő a levegőben nem tud irányt változtatni. Ki a fene küld rám fehér öves srácokat? Még ha 20 lenne is kevés. A srác repülésére rásegítek egy kissé oldalra mozdulva, de elég erősen ahhoz, hogy útja végén megkóstolja a hazai földet. Finom termőföld. Még nem szennyezett.

E mutatványt nem kell szemlélnem, mert az előző ötökből már egyszerre négy sújt felém „fegyverével”. Nem veszek magamhoz semmit a saját tárból. Még  a végén véletlen megvágják magukat.

A kezek közt gyorsan előre nyomul mindkét karom, két csuklóra rászorítok és megnyomok az aljukon egy pontot közvetlenül a hüvelykujj alatt. Egy pillanat elég, az a két fegyver már a földön. Testemmel húzódok hátrébb ők kézzel utánam, hátha elér még a fegyverük. Az engem nem – gyorsabb vagyok – de a kezem az ő csuklójukat is eléri és már ejtik is el a maradék büszkeségüket.

Vonulnának vissza, ki–merre lát alapon, de pár ugrás és már csak egy marad talpon. Megállok tőle két lépésnyire. Liheg. Pedig ő csak egy ember ellen küzdött.

– Gyilkos – hörgi amint körülpillant ijedten.
– Nyugi kutyabajuk. Csak alszanak, mint te is fogsz nemsokára, csak előbb elárulod ki fizetett és mennyit értem.
– Komolyan az összeg érdekel? – azzal felém dob egy kisebb csomagot.
Nem kell megszámolnom, tudom, hogy nem elég. Mondom is.
– Alulfizettek titeket. Ki volt az a szemét?
– Nem tudom. Számít az?
– Csak annyira mint az életed neked. Nem többet.

Miközben ezt tolom, már a hátánál vagyok és fogásba veszem a nyakát, de nem szorítom. Nem lenne ezt muszáj, de látványos és tetszeni szokott a közönségnek régebben. Őt nem villanyozza fel a dolog, mert egyre csak azt hajtogatja, hogy nem tudja.
– Talán van közöttetek aki tudja!? Ki a vezér?
Rábök arra aki a földet túrta az autó tetejéről történő „majdnem szaltója" során.
– Kösz haver – és már alszik is.
Felrázom a mutatott fiatalembert. Tényleg idősebbnek tűnik a többinél pár évvel.
– Hahó.
Bódult képpel tekint fel.
– Hello.
– Ébresztő, hasadra süt…
– Te? – kap észbe. – A többiek?
– Én – mutatok magamra – a többiek – és intek mögém.
– Mind meghalt?
– Egy sem. A ti célotok volt olyasmi, az enyém a játék. Remek volt mi?
– Az. Miért hagysz minket életben? Megtalálhatunk…
– Akarsz játszani még? Ok, de most nincs itt az ideje. Vendégeket várok, tudod és ők nem vigyáznának rátok.

Elgondolkodik.
– Edzenél velünk, ha kérjük?
– Így? Nem bánom. De javasolnék jobbat. Ha nem a gyilkolászás a célotok és az erőszak, akkor bemutatlak majd titeket egy mesternek…
– Te nem vagy az?
– Nem, sajnálom, ha csalódást okoztam. De mint mondtam, ismerek egy jót. Tőle tanultam és ha ő lát bennetek tehetséget, akkor…
– Nem haragszol?
– Ugyan! Mindenkinek kell egy kis reggeli torna. De lenne egy kérésem cserébe.
– Gondoltam.
– Nyugi, senkit se kell bántani. Csak arra lenne szükségem, aki titeket felültetett. Ráadásul ilyen olcsón.
– Ha megmondom, tutira elviszel majd? És edzhetünk is veled?
– Már mondtam.
– Ok. Egy helyi zsaru volt. Azt mondta szemétkedtél a rendőrökkel, úgyhogy vigyázzunk veled, mert igazi rosszfiú vagy, de ennyien csak ki tudunk készíteni. Ennyi volt csak. Az összeg nem nagy, de mivel fedezett volna minket, pénz nélkül is megverünk. Vagyis megtettük volna. Csak a hecc kedvéért.
– Ha elértek a késsel és sikerül elvágni a torkom…
– Igen, valami ilyenre gondolt a zsaru. De…
– Jól van. Ne mentegetőzz. Megmondom mi lesz. Felébresztjük a többieket és gyors elvonultok, ahova szoktatok. Ha összefuttok X úrral, akkor elmondhatjátok neki, hogy küldetés teljesítve, bár nem tudni kipurcantam–e, mert minden csupa vér lett.
Körbe mutattam és tényleg elég véresnek tűnt a környék, pedig óvatos voltam.
– Tudod, így békén hagy titeket.
– Jó, de később?
– Holnapra már nem lesz rendőr.
– Ja, akkor jó. És te?
– Én várom tovább a vendégeimet és miután csevegtünk egy kicsit velük is, akad még némi elintéznivalóm későbbre is.
– Aha, de én az edzésre gondoltam.
– Ja az is meglesz. Napokon belül. Nem kell nevet mondanod, megtalállak titeket anélkül is. Bár ha adsz egy mobilszámot, akkor könnyebben megy majd.
– Tényleg. Akkor ezt csörgesd meg.

Elővette a mobilját én beírtam a sajátba a Hetek Vezére név alá.
– Elég ha – ránézett a mobiljára – megcsörgetsz. Ha lesz térerő. De itt mindig van térerő!
– Hát most nincs. Nah, haladjunk.

 

Felébresztettük a többi srácot akik kóvályogva elbandukoltak vezérük nyomában. Szerencsére a hely a fák árnyékában van, így nehezebb kiszúrni a műholdról is, mi történhetett. Reménykedhetnék ugyan abban, hogy nincs olyanra lehetőségük, de jobb az ilyen körülményekkel is számolni, akkor nehezebben ér meglepetés és sok kérdésre választ is kaphatunk.

Nekünk ilyen támogatottságunk nincs. Ezért muszáj elindulnom körülnézni. Így is sok időt veszítettem. Majdnem 9 óra. De ha már itt vagyok, egy gyors ellenőrzés az autóknál nem árt. A Volvót induláskor ellenőriztem, de azóta állt valameddig magányosan és a srácokkal is. Elővettem az autómból a műszert és végig húzgáltam körbe és felette, majd alul is. Semmi jelzés. Ugyanezt elvégezve a többin is. Egyiknél pirosan világít. Kamera? Működőképesen? Jó, de minek? Átnézem szemmel és alul van egy levehető, pici nyomkövetővel. A cégünknél nem ilyen van. Akkor ez idegen. Nem kapcsolom le, de ne legyen már útban, keresek neki távolabb egy mókusodút és bepottyantom. Kellemes mozgás a fára mászás. A mai gyerekek ezt nem is tudják milyen szórakoztató. Na, és milyen hasznos néha az is, amikor távolabbra láthatok róla. Mint most is. Éppen arra az útra látok, ahonnan a vendégeink érkezését várjuk. Jön is egy furgon. Nem a kisebbik fajta. Alig fér bele a sávba. Magas embereknek tervezték. A furgon is nagyon magas. Egy kisebbfajta buszra hasonlít. Saccra 8 személy fér be kényelmesen. Marad még mögöttük hely, de mi lehet benne? Elfelejtettem távcsövet hozni. Jelzek kétszer. Közben mindhárom helyről érkezik egy–egy jelzés. Remélem nem gyerekekkel szórták meg a környéket, mert ha a házam robban és a közelben civilek lesznek...

Talán nem kéne hagyni őket robbantani. Engem nem zavarna, a biztosítás erre az esetre is kiterjed, mert nem kicsinyes magyar biztosító társaságokkal foglalkoztam. De az emberek életéért, ha fizetnének se hagynám. Mondjuk arra nem terjed ki, kivéve, ha közülünk hunyna el bent valaki. Rita nem fog, messze van. Na, és én se terveztem úgy a napomat ma.

Rohanok eléjük a fák fedezékében maradva. Az előnyöm elég nagy. A távolság nekem kedvez, a sebesség nekik. Előbb érnének oda, de megállnak. Ezt is nagyjából eltaláltam. 10 méterrel előttük és vagy 100–al tőlük jobbra álltam meg.

Kiszállnak hatan. Elvileg egy bent marad ilyenkor. Talán ők is követik ezt a protokollt. Akkor is csak hét. Az út túloldalától messzebb fekvő bozótosban „feltámad” a szél. Szerencsére csak én észlelem a társam. Vagy elmentek abból az irányból akiket jelzett, vagy elintézte őket. Emlékezetem szerint a báros srác az.

A hat pasi elég keménykötésű, közülük kettő valamit cipelve a ház felé igyekszik.

Elgondolkodok egy pillanatra. A járműtől a távolság elég nagy köztünk. Mire odaszaladok, fedezék hiányában is nagy szerencse kéne, hogy ne találjon el egyikük se. Plusz, ha van odabent is valaki, akkor a jármű fedezékéből még akkor is lelőhet, amikor elintéztem a kint maradt négyet.

Reményeim szerint az elöl levő kettőt a kerítés után a két kolléga el fogja intézni. Ha másért nem is, ezek utánuk mennek majd menteni, vagy likvidálni. A fák takarásában magam is odaszaladhatok a kerítéstől úgy 100 méterre, és szükség esetén ott küzdhetünk meg velük. Emellett döntök, mert ha nem a kollégák intézik el a kettőt, akkor magam fogom. Az esélyem így is nagyobb ott, mert kisebb lesz a mozgásterük így a fegyverhasználat is körülményesebb, mint itt kint a szinte sík terepen.

Hamar odaérek és beigazolódnak a reményeim. Eltűnt a kettő, a csomag az úton maradt. Fél perc alatt érzékelik társaik eltűnését. Ketten beszállnak a járműbe, kiadnak egy géppuskát meg egy páncélöklöt a kint maradó fedezőknek, aztán gyors tempóban közelednek. Egyenlőre páholyból szemlélhetem az előadást, mert a kerítésen belül kiszálló két embert társaim visszaszorítják a kapu vonaláig és ott ütik le őket. Vigyáznak közben, hogy lássák az útról őket, mégis közöttük maradjanak fedezéknek az emberek. Ez be is jön, mert a géppuska felropog, de addigra társaim lábdobogását messzebbről hallom. Arra tippelek, hogy a kerítés egy távolabbi pontján hagyják el a portát.

A jármű  eközben hátramenetre vált és épp amikor abbamarad a géppuskatűz keresztülhajt a két szerencsétlen emberen és igyekszik vissza megmaradt társaihoz.

Én is visszafutok, pechemre észrevesznek és most rám irányul a géppuskatűz. Egy pillanattal a sortűz érkezése előtt sikerül hasraesnem egy aránylag vastag fatörzs mögötti enyhe mélyedésben. Előttem a fa szilánkosan hasad, körülöttem csapkodnak a golyók, de egy őrangyalom megment, mert engem nem ér találat. Amilyen gyorsan támad a zaj, olyan gyorsan elül. Kikukucskálok és látom a báros srácot csatatáncot járni az út közepén. Lábainál a két ellenfél, közte és a kerítés között áll a jármű. A motor nincs leállítva. Felállok és jelzem a havernak, hogy ott is maradt egy. Ő odapillant ugyanebben a pillanatban indul a jármű hirtelen gyorsítva és a napunk hőse épp egy pillanattal előbb gördül el az útjából. Nem hezitál, a vállára kapja a páncélöklöt, célzót ki, élesít egy–két mp és lő. Talál, de a jármű „csak” felborul. Ekkor érnek ide a munkatársaim ketten. Együtt rohanunk a járműhöz.  Üres. Legalábbis ember nem maradt benne. Mivel az egyetlen túlélő áthajtott mind a négy másikon, borítékolható, hogy azok meghaltak vagy nemsokára meg fognak. Egyik haver ott marad a jármű mellett, mi többiek visszasétálunk az úton fekvőket megvizsgálni, hátha érdemes még mentőt hívni. Épp abban a pillanatban, amikor lehajolunk hozzájuk, egy hatalmas dörrenés hallatszik, és a porta kerítéstől, kerítésig felrobban. A légnyomás levisz a lábunkról, ösztönösen hasra fordulunk és kezet a tarkóra, koponyára fonjuk.

3 másodpercet adunk a következő detonációnak, de nincs több. Két töltetet vittek be, de úgy tűnik egyszerre robbantak. Futólag ellenőrizzük a pulzusokat a lent fekvő ellenfeleinken, de nincs nekik. A kapuban fekvőknek – ha előbb még éltek is talán – esélyük se volt a robbanás szélén túlélni. A házunk eltűnt. Mondom a srácoknak, hogy kéne az a kis szarkeverő, ha el merte gázolni a sebesült társait, akkor ő biztosan sokat tud. Nekünk meg kéne az infó. A báros srác közben átkutatta a járművet, de persze semmi értékelhető dolog. Még egy ócska mobil se.

Erről eszembe jut a mobilom. A zavarás megszűnt, felrobbant a házzal együtt a berendezésem. Ez kevésbé zavar, az inkább, hogy a Volvóm ismét jelez.

– Az autóinknál van az emberünk. Furikázni támadt kedve.

Futunk a saját járgányainkhoz, nincs értelme maradni. Mivel ismét van térerő a mobil mást is jelez. Futtában nehéz lenne olvasni az sms–t, majd mikor odaérünk belenézek.

Odaérve három autót találunk. A báros srácét vitte el a szemét. A maradék háromból egynek sikerült kilyukasztani az egyik gumiját. Kettő ép, ezekbe csomagoljuk be magunkat párosával. A báros haver mellém telepszik és ámuldozik.

– Haver! Ez aztán…
– Akarod vezetni?
– Naná! Cserélünk?
– Nem most. Később. Valaki piszkálta a menedékem külső védelmi vonalát. Ott hagytam Ritát. Most ő a fontos. Onnantól átveheted a következő célpontig, ok?
– Rendben. Mi a következő állomás? – célzott ezzel arra, hogy semmi érdemleges információt nem szereztünk.

Elmondtam neki a srácokkal történő találkozást, ezzel együtt tárcsáztam a Hetek Vezére számot. Épp befejeztem rövid monológom, amikor a srác felvette.
– Szia. Emlékszel a Volvómra?
– Á, te vagy! Persze haver, emlékszem. Mizu?
– Csak tudni akartam jól vagytok–e. A vendégeink közül egyik tag még futkos egy kicsit és feltehetőleg X–Úrnak is haverja, bár most lehet nem gondol rá barátként. Csak azt akartam mondani, hogy mostantól érdemes lenne elkerülni exmegbízótokat. Apropó, találkoztatok vele azóta?
– Én igen és a megbeszéltek szerint csináltam mindent. De mindjárt szólok a többieknek.
– Ok. Majd kereslek. Végszükség esetén ezen hívhatsz. Szia.

 Eközben odaértünk a menedékemhez és a Falból kapott log szerint akár véletlen is lehetett volna a „támadás”. Véletlenekben jobb nem hinni. Innen kintről viszont nem fogom látni a videót. Beszélni Ritával viszont innen is lehet. Aktiváltam a benti hangszórót és beszéltem.
– Szia édeske. Ha akarsz beszélni, nyomd meg az asztalon azt a zöld holót.
– Szia drága. Meddig kell itt maradnom?
– Nyugi. Már nem sokáig. Minden rendben?
– Aha, csak unatkozok.
– Van elég sok videó, kaja és lehet testedzést… – kezdtem, de félbeszakított.
– Igen, köszi, ezeket mind megmutatta a rendszered. Nagyon ötletes ám! Csak ki nem enged. Még az udvarra sem – szinte látom magam előtt, ahogy kiölti rám a nyelvét.
– Az azért van, hogy fel ne robbanj szívem – nevettem. – De már csak pár helyre kell ellátogatnunk és szerintem legkésőbb estére együtt leszünk újra. Vigyázz magadra. Szeretlek.
– Én is.

Ez meglepő. Automatikusan rávágta, hogy ő is szeret. Vajon tudta egyáltalán miről beszél? Mindegy.

Átengedtem a báros srácnak a Volvózást és megadtam neki a közeli városka rendőrségének a címét. A GPS navigátorom a hangomra automatikusan mutatta a lehetséges útvonalakat.
Felhívtam a többieket.
– Hi. Megtaláltátok a szökevényünket?
– Még nem, de nyomon vagyunk. Külön váltunk és kimentettük a sérült járgányt is. Már üres az a placc. A cégtől küldtek takarítókat is, ahogy előre megbeszéltük. A főnökség azt ígérte, hogy nem teljesít most megbízást, kizárólag akkor ha kezdők is megfelelnek. Így a bent maradókra is bármikor kioszthatunk feladatot. Felvették a kapcsolatot a legmagasabb helyekkel. Küldtek tőlünk is embereket a menedékekre, de egyikkel már elkéstek. A nő életben van, a pasas, Samu kimúlt. A nőt elszállították hozzánk.
– Mi történt a másik menedékkel?
– Rakéta. Azóta bevonták az amcsi nagyágyúkat is, mert a jelek szerint ők is érintettek az üzletben. Ott már történtek letartóztatások állítólag. Baromi gyorsak.
– Lehet, régebbi nyomozásba tenyereltünk bele.
– Vagy éppen egy fedőakciójukba…
– Ne gyártsunk most elméleteket. Elégedjünk meg annyival, ha a saját házunk tája biztonságos lesz, akárki is áll a háttérben.
– Rendben. Te vagy ebben a főnök.
– A fenét én! Én csak egy ijedt kis veréb vagyok.
– Értem. Én meg a Csipkerózsika. Na csá, majd ébressz fel, de ne te csókolj meg, hanem a hercegnőm.
– Rendben. Igyekezz elkapni…
– Várj. Kapcsold be a rádiót. Most: MR1 Kossuthon hírek.

– Rádió MR1 bekapcsolás. Visszajátszás mínusz tíz mp–től.

Megszólalt a rádió, ahol bemondták, hogy egy autó tőlünk nem messze, frontálisan ütközött egy kamionnal, a személyautó utasa a helyszínen meghalt.  A leírás a báros srác autójához hasonlított, rendszámot egyenlőre nem közöltek.

– Biztosítva volt külön a járgányod?
– Nem. Nem volt új és erre külön biztosítást kötni nem érte volna meg. De ennyit megért, ha igaz a hír.
– Szerintem az volt az.

Ismét a srácokat hívtam.
– Megint én. Akkor egy úttal kevesebb?
– Nyugodtan lefújhatsz mindent, mert már nálunk is letartóztattak mindenkit, aki érintett volt az ügyben. Akit nem találtak, azt az interpol körözi.
– Még van egy kliensünk. Majd hívlak – szóltam és bontottam a vonalat, mert épp ekkor értünk célba.

Valami nem stimmelt, de nem tudtam meghatározni mi az.
– Ne állj meg. Menjünk innen.

Újra a Hetek vezére számot hívtam.
– Helló. Megvan mindenki?
– Csá, igen éppen indulni akartunk…
– Maradjatok ahol vagytok, bárhol is van az.

Még ki se mondtam, már hallatszott is az éppen elhagyott helyünk felől a robbanás.
– Ez az volt, amire gondolok? – kérdezte a fiatal „bérgyilkos–vezér”.
– Aha. Most már mehettek amerre láttok.
– Haver, te aztán nem kispályázol!

Nem világosítottam fel, hogy nem én robbantgatok előszeretettel szanaszét az országban. Higgyen amit akar.
– Majd hívlak edzés ügyben, amint lenyugodtak a kedélyek. Szia.

– Értem – szólt a báros srác – megérzés.
– Az. Velem voltál végig. Tudnod kell, amit nekem tudnom lehetett.
– A faszt tudom! Eszembe se jutott, hogy idáig jutott bárki. Egyáltalán, honnan tudhatták?
– Műhold?!
– De így, hogy már léptek is?!
– Ezért hívják szervezett bűnözésnek.
– De letartóztatták akit kellett!
– Igen. Az is gyors volt. Az meg a szervezett bűnüldözés. Jó kis játék!
– Az. Csak éppen a szabályok nem tiszták.
– Azok sohasem azok, hacsak nem mi írjuk.
– De honnan?
– Sehonnan. Nem tudtam. Azt éreztem, hogy nem állhatunk meg, hogy valami nem stimmel.
– Félelmetes.
– Erre a félelmetességemre a tanúm, amit most vezetsz. Köszönöm, hogy első szóra jöttél, pedig nem is ismersz. Jövök eggyel. Most menjünk vissza a menedékhez, ok? Ott adok egy járgányt, vagy elviszünk ahova szeretnéd.
– Tudod, nem bántam meg. Jó veled játszani.
– Kösz, remélem Rita is élvezi.
– Nagyon szereted.
– Annál is jobban!

 

A menedékhez érve nem igyekeztem annyira be, így négy percbe telt bejutni. Viszont amint beértünk, az összes rendszert kikapcsoltam és adtam a srácnak egy autót, mondván igyekezzen innen, mert mindjárt mi is megyünk. Nem kérdezett semmit, szót fogadott.

Felnéztem az égre az udvaron. Semmi gyanús megérzés. Jó, akkor ezt még nem célozták be.

Felmerült bennem, hogy tovább állunk, de sok értelme nem lenne. Ha még mindig működik a műholdjuk, akkor úgysincs hova mennünk. Ez a hely is biztonságos, de egy föld–föld rakétának nem tudna ellenállni teljesen. Megfelelően kiszámított töltet esetén sehogyan sem. De ha tudják, hogy veszélytelenek vagyunk akkor talán nem lesz gond. Felhívtam a főnökséget, megköszöntem, amit értünk tettek és hozzátettem, hogy részünkről ennyi volt. Visszakérdeztek, hogy nem kíváncsiskodok ez ügyben többet? Mondom, minek ha már mindenkit lefogtak idehaza, és az amerikai nagyágyúk úgyse hagynának szóhoz jutni engem. Igaz, hallatszott a vonal túlsó végéről, én meg boldogan tértem vissza szerelmemhez.

 

– Elmondanád most már, mi volt ez az egész?
– Persze. Emlékszel Samura?
– Kire?
– Arra a pasasra, aki ránk vigyorgott a bárban, amikor táncoltunk. Úgy gondoltam ismerted.
– Mondtam, hogy csak azt hittem…
– Már mindegy. Meghalt.
– Megölted? Nem nyírhatsz ki mindenkit, aki csúnyán vigyorog rám!
– Nyugi édes, nem én voltam, aki végzett Samuval.
– Samu? Így hívták?
– Igen, és ha ez megnyugtat, hát meg bosszultam a halálát. Habár nem vezérelt ilyen nemes cél, egyszerűen csak a túlélésünk miatt mégis úgy sikerült. Viszont előtte még beszéltem vele, és emlékezett rád. Amit mondott hihetetlen és ezért szerettem volna tudni, te hogyan emlékszel.
– Mit mondhatott rólam? – pirult el Rita.
– Ostobaságokat. Azt mondta bedrogoztad és megerőszakoltad, majd ott hagytad, amiért őt majdnem megölték.
– Tényleg ezt mondta?
– Aha. Ugye milyen butaság? De mindegy, ha nem emlékszel. Vagy csak nem bízol bennem…
– Bízom én, de…
– Akkor mondd el kérlek, te mire emlékszel. Tudod, azt is mondta Samu, hogy helyetted három másik lányt kellett leszállítania, akik mind meghaltak.

Ezt lehet nem kellett volna, mert szerelmem erre elsápadt. Reméltem nem ájul el, és most szerencsém lett. Erőt vett magán. Nem nézett rám.

– Szégyellem és szerintem, ha hiszel is nekem, akkor se mész vele semmire. De ha megígéred, hogy nem nevetsz ki…
– Ok. Ez komoly dolog, úgyhogy nem foglak.
– Jó. Akkor az a srác. Samu vagy ki… Igazat mondott.
– Szóval megerőszakoltad.
– Várj. Az nem egészen úgy volt, bár mégis. Na jó. Egyik este mentem hazafelé az utcán. Szép idő volt, sétáltam. Egyszer elém keveredett a semmiből egy férfi, és rám fújt valamit. Valami spray vagy nem tudom és onnantól egy ideig nem emlékszem semmire. Abban a bárban tértem magamhoz, ahol táncoltunk veled. Akkor azzal a pasassal voltam. A nevét se tudtam, azt sem mit keresünk ott, meg, hogy én mit keresek ott vele, amikor ő nem is tetszett nekem. Kicsit sem. Valamit észrevehetett rajtam, mert rendelt egy italt, valamit tett az enyémbe és mondta, hogy igyam meg. Előtte is volt valami. Mielőtt megihattam volna, ott termett egy pincér, vagy ki és kérdezte, kérünk–e még valamit. A pasas felhajtotta ami előtte volt, és azt mondta, még egy ilyet. A pincér srác tőlem is érdeklődött, én csak megráztam a fejem, mire a srác rám kacsintott és úgy tett mintha az én poharam akkor vette volna le a tálcáról és odatolta a pasas elé. Ő azt is felhajtotta. Vártam, hogy most mit fog tenni, de ő nem szólt többet. Nagyon csendes lett azután. Egy idő után kimentem wc–re és miután visszamentem, rákérdeztem, hogy hova akar menni. Mondott egy címet, mondtam, hogy akkor menjünk. Nem ellenkezett, így kifelé menet vetettem vele egy rágcsálnivalót. Ezt is engedelmesen megvette és hazavitt. Elég lerobbant lakás volt, bár nagy. Abból gondoltam, hogy haza, mert mindenhez volt kulcsa. Mondtam, hogy ha már elhozott körbe vezethetne, hogy tudjam, mi hol van. Megmutatott mindent és a legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy orvos. Annak kellett lennie, mert megmutatta a műtőjét is. De ekkor már tudtam, hogy még sincs vele minden rendben, mert nem szólt, nem kérdezett, nem is viccelődött, csak engedelmeskedett. Kitaláltam, hogy abban az italban lehetett valami, amit nekem szánt. Ha én iszom meg, akkor most én néznék rá olyan bárgyún, mint ahogy ő most rám – gondoltam. Arra még akkor sem emlékeztem, hogyan kerültem vele egyáltalán a bárba. Arra csak hetekkel később emlékeztem vissza. De ott és akkor elfutott a méreg is, meg féltem is. Ha lejár a szer hatása, ki tudja mit tesz velem?! Mondtam neki, hogy feküdjön fel  a műtőasztalra. Megtette. Utasítottam, hogy vetkőzzön meztelenre. Megtette és ekkor lekötöztem. Jó sok szíj, meg bilincs volt, úgyhogy nem okozott gondot. Akkor én még szűz voltam. De szerettem volna már elveszíteni, csak valamiért mindig visszaléptem. Neki meg állt. Középen, függőlegesen felfelé. Hát gondoltam, ha már úgyis ott van... Ráadásul úgy nézett ki, mint aki alszik. Nyitott szemmel ugyan, de… Nos, szégyellem, de fölé guggoltam és a bugyit félrehúztam, majd ráeresztettem magam. Fájt és véreztem egy kicsit. Nos megvolt, elvettem a szüzességem, de ennyi volt. Fájt még másnap is. Azóta utálom a szexet. Hogy ezért–e vagy mert lejárt a szer hatása, de a pasas kezdett magához térni és követelőzött, hogy engedjem el. Megijedtem, hogy kiszabadul, adtam neki valamit amit mellette találtam, mire abbahagyta az őrjöngést. Féltem ott maradni és az autójában megtaláltam a táskámat, hívtam egy taxit és hazamentem. Na ennyi történt csak ott vele.
– Elképesztő.
– Az. De köszönöm, hogy nem nevettél ki.
– Majd nevetek, ha nevetségest mesélsz. De hogy érted, hogy elvetted a szüzességed? Nem féltél, hogy gyerek lesz?
– Nem tartottam magamban sokáig. Csak beleültem és amikor éreztem, hogy meglett amit akartam, már szálltam is le. Meztelen volt, így láttam, hogy kicsit összevéreztem. De nem takarítottam le. Féltem.
– Tudod, ha akkor engem kérsz meg. Én szívesen segítettem volna a dolgon. És akkor nem utálnád a szexet. Jó lett volna minden.
– Veled így is jó volt – kottyantotta el magát meggondolatlanul Rita – Legalábbis amit csináltunk. Tudod… Az mind tetszett.
– Drágám, még mindig azt kell mondjam, hogy az nem igazi szex. Ennél sokkal jobb is lehetne, ha akarnád.
– Jó. Majd meglátjuk. De megígérted, hogy…
– És meg is tartom. Nem erőszakollak meg és nem sürgetlek. Más módon se foglak kényszeríteni soha. Csak lehetőségként mondtam, te döntesz, hogy akarod–e majd és ha igen mikor.
– És ha mégse lenne nekem jó? Az is lehet, hogy bennem van a hiba. Nem gondolod?
– Nem hinném. Teljesen egészséges, gyönyörű, fiatal nő vagy. Szerintem semmi félnivalód nincs. Na, és ha mégse lenne jó – amit nem hiszek – akkor tudnánk biztosan, hogy mi az amin változtatni kéne. De nem gond. Én így is, úgy is szeretlek.

Elé léptem és vártam, hogy arrébb megy-e. Nem tette. Átkaroltam és élveztem, ahogy hozzám simult. Ezért a pillanatért érdemes volt eddig küzdenem. Eltelt a szívem az iránta érzett szerelemmel.
Egy idő után felemelte felém az arcát. Láttam a vágyat a szemében. De muszáj volt kimondania. Másképp megszegni látszana a szavam.
– Megcsókolnál? – kérdezte bátortalanul.
Nem válaszoltam, csak teljesítettem a kérését.

Annyira jól sikerült, hogy hamarosan sóhajtozott, sőt, a bimbói is megkeményedtek. Kézzel azokhoz nem értem, nem akartam abba hagyni szája kényeztetését, megtette ő helyettem. Mellét a mellkasomhoz dörgölte és ezzel izgatta magát. Combját is dörgölte hozzám. Szabályosan szeretkezett velem állva, ruhástól. Majdnem elélveztem már ettől. Kicsit rá is játszottam, így hamarosan orgazmus közeli állapotba került, de megijedhetett valamitől, mert hirtelen abba akarta hagyni. Szelíden folytattam, úgy téve mint aki nem veszi észre rajta a változást. Teste engedelmeskedett, bár az esze ellenkezett. A csókból nem engedtem ki és gondoltam egy merészet. Lenge ruha van rajta, alatta falat kis bugyi.
Ha nem szűz az én kis feleségem, akkor sincs gond, de ha mégis, az sok mindent megmagyarázna. Nem kellett alapos kutatómunkát végeznem, mert az első merészebb mozdulatomra feljajdult, amikor a szűzhártyájához értem. Azonnal abbahagytam persze, mert szemrehányó, egyben ijedt tekintetet vetett rám. Ekkor engedtem ki a csókból, bár nem húzódtam el, hogy ha szeretné folytathatjuk. Nem akarta.

– Szeretlek édeske.
– Akkor miért bántasz?
– Soha nem tennék olyat.
– De… Az előbb fájt.
– Tudom, mert elakadtam a szűzhártyádban. Abban amit Samuval vetettél el – mosolyogtam rá.

Nem gúnynak szántam, mégis úgy vette. Zavarba is jött. De csak pár pillanatra.
– Nem abban. Ez másik. Folytatnom kellett volna az előbb – sóhajtotta.
– Amikor hazavitettem magam taxival, kivettem pár nap szabit, mert fájtam alul. Másnap se múlt el a fájdalom és elmentem dokihoz. Az orvos azt mondta, hogy megsérült a szűzhártya, de rendbe fog jönni. Így mondta. Vagyis: visszanőtt. Ekkor már tudtam, hogy nem stimmel velem valami. Egyetlen barátnőmnek se nőtt vissza, csak nekem – mondta komoly ábrázattal.

Nem tudtam nem szeretni, de most nagyon kellett nevetni.  Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek.
– Kinevetsz.
– Dehogy! Nem téged nevetlek ki. Hanem örömömben.
– Ugyan minek örülnél?
– Annak, hogy elvehetem a feleségem szüzességét, ha készen áll rá.
– Hát nem érted?! Nem akarom, hogy még egyszer elvegyék! Nekem úgyis visszanőne, és csak fájna újra meg újra.

Nem vitatkoztam, csak csendben örültem a szerencsémnek. Már csak meg kell győzzem Ritát, hogy nincs nő akinek visszanőne, ha én egyszer átlyukasztom azt a fránya hártyácskát!