Ez volt az utolsó mentsváram.  Csak ennyi maradt. Már ez sincs. Gondolta Lídia.
– Ha én nem kellek senkinek, hát nekem sem kell senki.
Szólt, hangosan is a szélbe kiáltva keserűségét és ugrott. A szél a hajába kapott és ő élvezte a súlytalanság pillanatát. E pillanatban már nem létezett számára semmi és senki. Az iszákos anyja, az apja aki születésekor elhagyta, és az sem akit eddig a szerelmének tartott.

A következő pillanatban elsötétült előtte minden. Becsapódott az ötödik emeletről a betonon elhullajtott szemétkupacba. Az ütés ereje akkora volt, hogy eltört minden csontja. De erre ő csak egy pillanatra emlékezett. Ha ezt emléknek lehet nevezni egyáltalán.

Hiszen a következő pillanatban már egy csodás nyári réten állt. A réten madarak csiviteltek gyönyörű, színpompás virágok nyíltak és harmatos fűben hanyatlott hátra a teste. Lágy zene dallamát sodorta felé az enyhe szellő. Néha elmosódottá vált a kép, ám hamar kitisztult minden.

A réten egy nő suhant felé. Kézen fogva egy férfival. Nem jártak, nem mozgott a lábuk. A szelek szárnyán suhantak felé. Mikor mellé értek, annyira közel érezte magához őket, mintha őbenne élnének. Ugyanakkor tudata mélyén felderengett, hogy tulajdonképpen nincs is ott senki. A fejében kialakult egy halk zene. Egy zene, egy dallam lüktetett, mely hamarosan szavakká állt össze. Az angyali páros hozzá szólt, őt szólította, őt noszogatta.

"Térj vissza! Még nem maradhatsz! Nem teljesítetted a feladatodat. Muszáj felébredned és teljesítened amit a sors kiszabott rád!"

– De miért tenném? Nem! – sikoltotta válaszul – Mindenki ellenem fordult! Még azok is akiket barátaimnak gondoltam! Nem kellek senkinek. Nem vagyok jó semmire.

Halkan, alig hallhatóan zokogni kezdett. "Még azok is halálra ítéltek engem és az egész emberiséget, akikben pedig bíztam. Mi értelme hát visszatérnem?"

"Mert ez nem a te utad" –  szól a nő.

"Mert még sok csoda vár rád a való világban" – felelt a férfi.

" Ugyan! Senki és semmi sem vár rám. Meghalok, mert meg akarok halni. Az emberiségnek is vége. Megmondták, leírták… Nálam okosabbak! "

"Elárulok neked valamit" - szólt a nő - " Mindenki a saját ketrecében zárva él odaát."

" A te dolgod annyi, hogy nem hagyod a ketreced rácsait magadba mélyedni. Törd szét a rácsokat, ha neked úgy tetszik." – hangzott a fejében a kedves férfihang.

"Nem maradhatunk tovább és te sem. Menj, és teljesítsd a küldetésed! De, hogy ne érezd magad egyedül, adok melléd egy kísérőt. Őt csak te láthatod, de mindig emlékeztetni fog ránk és a feladatodra." Hallatszott egyszerre a két hang. Ezzel egyidejűleg megjelent mellette egy hófehér, fekete bajuszú, piros nyelvű, nagy, fehérfogú macska. Az állat - ha az volt és nem délibáb - a lány derekáig ért. Hosszú izmos testével unottan nyújtózott egyet, meglebbentette szárnyait és megnyalta Lídia kezét. Félni kellett volna ekkora ragadozóval magára maradva, furcsa módon azonban nem érzett félelmet. A lény megnyugtatólag hatott rá. Megnyugtatta és elfelejtette vele az életében történt rossz dolgokat. Annyira szép volt…
Annyira csodálta, hogy észre se vette, hogy eltűntek a "kísérői". Egy új, merőben más hang szólalt meg a fejében. Nem tudta volna azonosítani a hang tulajdonosának nemét. Éppúgy lehetett volna férfi basszus, mint női alt. Hasonlított egy lágy, érzéki zene szólamához, benne mégis vad szenvedélyt keltett. Vágyat arra, hogy hallgasson rá. Csakis őrá, senki másra! Egészen a foglya lett.

"Kövess engem, kérlek" - csak ennyit értett, pedig tudata mélyén érezte, hogy sokkal több volt ebben a hangban. Sokkal több! Sok más, amit nem érthetett. Mégis azt tette, amire kérte a hang.

Egyedül maradt a műtőben. A többiek a dolgukra siettek. Várták őket más, súlyosnál-súlyosabb esetek. A klinikán – ahova Lídiát szállította a mentő – nem volt helye az időpocsékolásnak.

– Sajnálom – szólt a műtőorvos szomorúan, amint letekintett az asztalon fekvő véres hús és csontkupacra, ami valamikor Lídia volt. Egyedül a lány arca volt felismerhető. Csodával határos módon, az nem volt sem törött, sem kifejezetten véres. Látszott ugyan pár csepp vér a homlokán, de ez sem rejtette el a szépséges arcát. "Pedig annyira szép lány volt. Kár érte." Pár pillanatnyi levegővétel között eltűnődött azon, vajon mi vihet ilyen cselekedetre egy csinos, fiatal nőt?

Pecekig állt és nézte merengése közben. Arra eszmélt, hogy valami furcsa. Mintha megmozdult volna a lány ujja, pedig ez orvosi szempontból lehetetlennek tűnt. Megrázta a fejét, hogy megtisztuljon a sötét gondolataitól. A gépek halkan zümmögtek, sípoltak. „Le kéne kapcsolnom” – gondolta, mégse vitte rá a lélek, hogy megtegye. Valami bénultság vett erőt rajta. Nem tudta megtenni, pedig ez volt az egyetlen logikus döntés. Meghalt. Ilyen sérülésekkel nem élhet senki ember fia. Mindkét lába eltört és belső sérülései is vannak szép számmal.

Azonban az ujja ismét rándult egyet. A gépek hangja is mintha megváltozott volna! Az előző monoton sípolást felváltotta a halk, alig hallható, lassú, de egyenletes pittyegés. Beindult az éltető levegőt biztosító légkompresszor is. A lány mellkasa emelkedett és süllyedt ennek ritmusára.

„Ez nem lehet! Biztosan álmodom! Az előbb a professzor úr is megállapította halál beálltát. Tévedés kizárva tehát." A biztonság kedvéért mégis megnyomta a riasztó gombját. A riasztó visszaszólította a slepp tagjait, akik gépiesen munkához láttak.

Lídia teste ennek eredményeképpen, hamarosan az intenzív osztály egyik termébe került.

Éles fájdalomra ébredt. Mindene fájt, szúrt, hasogatott. Sikítani kellett volna, de nem tudott. Nem jött ki hang a torkán, sőt az állkapcsa sem mozdult. A szemét ki tudta ugyan nyitni, de az éles fény annyira bántó volt, hogy inkább hagyta lehunyva.

Lehunyt szempillái mögött feltűnt – mint egy délibáb – a lény. „A társam." – gondolta magában. Vajon miért adták őt mellém? Egyáltalán, kik azok az ők? Nem tudta. Azt sem, hogy miért nem hagyták meghalni? Hogy mit vártak még tőle?
Önmagától nem várt semmit. Tudta, hogy nem lett volna szabad túlélnie, mégis… „De miért?" – tette fel magának a kérdést, noha a válaszra is azonnal rálelt a gondolatai között. „Ezt is elrontottam! Nekem még ez sem sikerült!” Elkeseredettségében és kimerült állapotának köszönhetően ismét magába zárta a sötét.

Újra a réten ébredt, de az most mintha megváltozott volna kissé. A kontúrok nem voltak élesek és a tárgyak is lebegni látszottak mind. A fák, a virágok… Mind megannyi szürke felhő. Eltűntek a színek.

„Hol vagyok? Vajon hová kerültem?”

Megjelent mellette két alak. A lány majdnem felelősségre vonta őket, hogy hova hozták, miért nem maradhatott ő azon a szép, színes réten amire emlékezett? Rájuk pillantva azonban elakadt a szava. Apja és anyja álltak mellette vértől csöpögve. Nem ismerte fel egyikük kinézetét sem, annyira elborította őket a vér és a szenny, de tudta, nem lehetnek mások, csak ők. Látta apját hadonászni egy késsel és hallotta anyja sikolyait, noha a kés a semmit szabdalta és anyját sem érte el soha. Elborzadt e látomáson és ettől ő is sikoltozni kezdett: „Nem akarom látni! Vigyetek innen! Kérlek…”

A fehér macskaszerű lény intett egyet puha mancsával és elsöpörte a látomást. Lídia azt se észlelte addig a pillanatig, hogy jelen van. A látomás mégis egy intésére eltűnt. A lányt ismét körbevette a sötétség. A semmiben lebegett. A sötétben. Félt, rettegett az ismeretlentől. Az egyedülléttől.

„Ezt akarod?” – érdeklődött a fejében a halk muzsikaszóból összeállt gondolat.

– Nem. Ez szörnyű! Semmiképpen sem szeretném én ezt. De ez nem történt meg. Anyu rákban halt meg, apuról pedig azt sem tudom él–e. Miért gyötörsz hát engem ilyen szellemképekkel?

„Nem én gyötörlek.” – szólt a hang a fejében – „Amit láttál, az van most benned.”

– Na, de… Én sosem akartam ezt! Sosem gondoltam ilyenre. Ez nem valós! Kérlek, vigyél inkább arra a másik rétre! – könyörgött Lídia.

„Sajnálom. Az a rét most még messze van. De rátalálhatsz egyszer. Ha kitartó leszel és hiszel magadban. Az rét – és sokkal több is – benned fog felépülni. Csak akarnod kell áttörni a falakat. Ehhez először azt kell eldöntened, ténylegesen mit akarsz?”

– Én… én… Nem tudom.

„Akkor nem tudok segíteni.” – szólt szomorúan a lény és lassan elmosódni látszódtak a körvonalai.

– Várj! Kérlek! Ne hagyj magamra. Már csak te maradtál nekem. Kérlek, ne hagyj el te is! – vergődött a ketrecében a lány.

„De hogyan adhatnám meg neked azt, amiről azt sem tudod akarod–e?” – kérdezte a majdnem láthatatlan macska.

– De! De tudom! Igen, most már egészen biztos vagyok benne. Nem akarok egyedül maradni. Maradj velem kérlek.

„Én mindig veled maradok. Itt élek tovább benned. Ehhez annyi kell, hogy akarj élni. Megteszed ezt önmagadért és értem?”

– Igen, igen! Megígérem! Élni fogok, ha ezt akarod. Bármennyire is fáj. Bármi is történjék. Kérlek, maradj velem – zokogta Lídia.

„Ám legyen! Élj és szeress! A halált, a gyűlöletet, váltsa fel benned a szeretet. Csak ennyit kell tenned és élni fogsz. Ami eddig életnek hittél az nem a valóság. A valóság ennél sokkal több. Szebbé és jobbá csak te teheted. Vállalod ezt?”

– Igen – mondta ki a lány a döntő szót és a sötétség eltűnt.

Napokkal később tért magához a kómából. A saját teste és a hathatós orvosi segítség addigra meggyógyította őt annyira, hogy a szörnyű fájdalmakat nem érezte annyira szörnyűnek. Természetesen nem tudott lábra állni és egyedül semmire sem volt képes. Még a legszükségesebb dolgokat is az ágyban kellett elintéznie. Egy kedves nővér a markába illesztette a jelzőcsengőt, hogy meg tudja nyomni, amikor már annyira erős lett, hogy megtarthassa azt a kezében. Előbb azonban megígértette vele, hogy csak akkor használja, amikor az ágytálat ki kell üríteni. Szót fogadott, hisz megígérte a lénynek. Nem akarta, hogy az a csodálatos teremtmény kivesszen belőle.

– Ez egyszerűen nem lehet igaz! – kiáltott fel a professzor, amint megnézte Lídia kórképét.
– Valami baj van, professzor úr? – kérdezte aggódva a kezelőorvos – Vállalom a felelősséget a döntéseimért, de kérem árulja el nekem, mit csináltam rosszul?
– Hogy rosszul!? Rosszul? – suttogta a professzor – Ezt nézze meg!

A professzor a kezelőorvos orra alá nyomta a röntgen felvételeket.

– Ezt magyarázza meg nekem, kérem!

A kezelőorvos rápillantott a felvételekre, amin nemrég ő maga is elcsodálkozott.

– Bocsásson meg kérem, de…
– Nem, ne szabadkozzon. Csak árulja el nekem, mit csinált, hogy azok a csontok összeforrtak, amikor minden tudásunk szerint nem tudtak volna összeforrni. Ez képtelenség! Egyszerűen hihetetlen! De a maga gyógymódja – akármi is legyen az – csodát tett.

A kezelőorvos a dicsérettől megilletődötten bámult felettesére, de egy hang sem jött ki a száján.

– Úgy! Szóval meg akarja tartani a titkát. Megértem önt. Ha én ilyen csodadoktor lehetnék és nem egyszerű orvosprofesszor, lehet én is ezt tenném.
– Na, de… Én… Nem… – dadogta az orvos.
– Csak ne szabadkozzék kérem, csak ne szabadkozzék. Kezelje továbbra is úgy a beteget, ahogy eddig tette. De kérem önt, szíveskedjen ezt a gyógymódot alkalmazni a többi páciensünkön is. Nagyban növelné intézményünk jó hírét – azzal sarkon fordult és magára hagyta az elképedt fiatal orvost. Folytatta a vizitet, ám az orvos nem tudott elszakadni Lídia mellől. Senki nem tette neki szóvá, hisz elterjedt a hír, hogy ő egy csodadoktor. Ki merne szembeszállni az ő hatalmával – bármi is legyen az?

Tivadar doktor elmélázva nézte a szép arcot, ami első látásra is lenyűgözte őt. Akkor is csodálkozott ugyan rajta, hogy lehet, hogy épségben maradt a fej, amikor még a gerinc is kissé roncsolódott. A hivatalos jelentés szerint fejsérülést is szenvedett, mert a feje a járdán koppant és véres lett. Ám amikor ő meglátta a sürgősségi osztály műtőasztalán, az arca már tiszta volt. Se vér, se semmilyen szenny nem mocskolta be. Kereste a fejsérülés nyomát, de nem talált semmit. Ezt annak tudta be, hogy a jelentésben szereplő adat téves. Annak kellett lennie. És mégis… Most újabb álmélkodásra adott okot a lány rohamos felépülése olyan sérülésekből, amik több hónapon keresztül ágyhoz láncolták volna őt, a tudomány jelenlegi állása szerint. Kómája is csak napokig tartott, ám a lány nem beszélt senkivel azóta sem. Sőt, a szemét is csak pillanatokra nyitotta ki, és a vizsgálatok után is szinte azonnal lecsukódtak az emlékezete szerint is gyönyörűszép kék szemek. A sürgősségin muszáj volt belevilágítania és azóta is párszor… Mégsem emlékezett a színére.
„Tényleg! Vajon milyen színűek? Muszáj megnéznem!" – döntötte el magában. Felhúzta Lídia szemhéját és belevilágított a lámpával, halk nyöszörgést kiváltva ezzel a lányból.

– Kérlek… – hallott Tivadar doktor egy halk hangot. A hang annyira fájdalmasnak és elkeseredettnek hangzott, hogy ijedten leeresztette a szemhéjat, anélkül, hogy választ kapott volna a kérdésére. Fülelt, de nem hallott semmit sem. „Talán csak képzelődtem”  – gondolta az orvos.
„Igen. Biztosan csak képzeltem. Eddig senki nem hallotta megszólalni a lányt.” Körülnézett az egyszemélyes kórteremben, de rajta kívül senki nem volt bent. Az orvosok egyöntetűen azt diagnosztizálták, hogy Lídia képes lenne már beszélni, de legalább jajgatni vagy bármilyen más hangot kiadni és mivel mégsem tette, arra gondolhattak csak, hogy a hangképző szervei közül érte valamelyiket károsodás. Mivel a vizsgálatokkal nem találtak fizikai sérülést, ami ezt megmagyarázta volna, pszichikainak tekintették a szótlanságot. „Nem ritka az öngyilkosok körében ez.” – nyilatkozta egyik pszichológus kollégája. „Erősen visszahúzódó lelki állapotra utal mindenképpen, de ez természetes nála. Amikor átkerül hozzánk, ígérem tüzetes teszteknek vetem alá, mielőtt kiengedném.”

Ebben egyeztek hát meg, de most mintha megint hallotta volna Tivadar. Ismét ellenőrizni akarva a szemműködést, fejét visszafordított a lányra és szemével annak szemébe nézett mereven. Ám mielőtt a lámpát felkattinthatta volna, kipattant Lídia szeme egyenesen Tivadar szemébe bámulva.

– Kérlek, ne… – hallotta a férfi ismét azt a suttogást. Igen, most már látta mozogni a lány száját. Ő mondta hát.
– Mit ne, gyönyörűm?

Lídia megköszörülte a torkát, amire nem kizárólag a hangja visszanyerése miatt volt szüksége. Sokkal inkább időt próbált nyerni ezzel. Időt azért, mert egy álmodozó szempár nézett vele farkasszemet, amit soha ezelőtt nem látott és amit ő gyönyörűségesnek tartott. Első pillantásra nem tudta volna meghatározni a színét. Azt sem tudta miért hatott rá ennyire bénítóan. Muszáj volt nyitva tartania a szemét, noha még mindig bántották az éles fények. „Ezt a gyönyörűséget minden pillanatban látni akarom” – döntötte el magában. Tüzetesen megszemlélte hát azokat a szürkébe hajló sötétkék szemeket, ami eszébe juttatta a… „Mit is? Tudom, hogy emlékeznék egy ilyen szivárványos tekintetre, ha valaha láttam volna már!” Erőltette az agyát és egy pillanatra a nagy erőlködés hatására lecsukódott a szeme. Ekkor meglátta! Ugyanaz a szempár tekintett vissza rá most is. Attól a lénytől származott, akinek ő ígéretet tett. Akit semmiképpen nem akart elfeledni, sem hagyni elpusztulni. Miatta maradt életben!

– Miattad maradtam életben – suttogta és erőlködve ismét kinyílt a szeme.
– Miattam? – csodálkozott az orvos – Az lehetetlen szépségem. Sajnálom nagyon, de sohasem találkoztunk még. Pedig biztosan emlékeznék rád. Az is egészen biztos, hogy ezek után sosem foglak elfelejteni.

Lídia erőtlensége miatt nem tudott magyarázattal szolgálni és vitatkozni sem. Csak annyira tellett erejéből, hogy annyit kérdezzen: – Szép vagyok?
– Khm… Nem mondanám, ha nem lennél az. Gyönyörű vagy és csodálatos – felelte Tivadar. Észlelve a lány ismételt ájultságát halkan hozzátette: – Muszáj lesz téged megismernem jobban. Gyógyulj meg kérlek mihamarabb a kedvemért. Igen, azt hiszem elkövettem egy óriási hibát. Nézzenek oda! Egy orvos, aki beleszeret a betegébe. Mondhatnám a betege lettem. Nahát!

Eközben zavartan elfordult és elsietett a lány közeléből, mielőtt még jobban elhatalmasodna rajta az a vonzerő, ami a nőből áradt felé.

A férfi nem volt kiemelkedő tehetség. Nem végzett kitűnőre az orvosin semmiből. Az ismeretei ugyan elegendőek voltak, hogy orvosi praxist folytasson, ám nem emiatt vált belőle sebész. Ami azzá tette amivé mára vált, az a magabiztos, erős keze volt. És a mentalitása. A klinikán sok nő rajongta körbe, de ő nem tudott mihez kezdeni velük. Nem mintha nem tetszett volna senki neki. Ó, nem! Nem volt ő válogatós! Azaz nem lett volna, ha egyszer is sikerül igent mondania bármelyik felkérésre. Élete nagy kudarcaként élte meg ezt. Félt, rettegett a nőktől. Nem tudta az okát, mert mikor páciensekkel kellett kommunikálni, akkor határozott, kedves modorra váltott. Egyfajta automataként. Mindig tudta mit akar hallani a beteg és azt is, hogy neki mit kell mondania. Kivétel nélkül minden beteg a bizalmába fogadta és megnyílt előtte lélekben. Jobban mint bárki a saját maga papja közelében. Jobban bíztak benne a betegek, mint a férjükben, avagy a feleségükben. Jobban, mint önmagukban. Emiatt hitet tudott csepegtetni a bánatban elmerült szívekben éppúgy, mint a csalódott, hitehagyott páciensekben. Ha nem fizetett volna jobban a sebészi hivatás, átnyergelhetett volna a pszichológiára is. Annak, hogy nem tette csak részben volt oka a fizetés, a pénz. A másik tulajdonképpeni ok az volt, hogy ott egyszem férfi lett volna az orvosok között. A többi munkahelyen sem voltak sokkal jobbak ezek az arányok.

Félreértés ne essék, Tivadar szerette a nőket. Szerette elnézni őket. Ahogy járnak, mozognak, néznek és csókolnak… Bár neki magának ritkán volt alkalma a csókjukat érezni, mégis tudta mire gondol, amikor ilyesmi jutott eszébe.
Egyetemista koráig szűz volt. Első évesen – mint mindenki más – belevetette magát a nyüzsgésbe. Egy buli alkalmával erősen beivott és ekkor történt meg a dolog. Két szintén kapatos, nála idősebb szép lány elcsábította. Akkor volt életében először és egyben utoljára is szexuális aktusa. Ez azonban nem vette volna el a kedvét. Nem is vette, hiszen nem csupán szexelt vele a két nő. Külön–külön és együtt is szeretkeztek vele. Csókolták a száját, a testét, simogatták és játszottak vele. Hagyták őt magát is kibontakozni. Igénybe is vették amit férfiként nyújthatott nekik a szájával, a nyelvével, az egész testével… Azonban másnap, mikor a kábulat elmúlt, a lányok rá se néztek. Próbált velük szóba elegyedni, de mikor az előző éjszakára utalt, otthagyták. Nem akartak emlékezni rá.

A probléma ekkor keletkezett. A férfi félénk lett. Az alkohol és a drogok talán enyhítették volna a félénkségét, ám őt egyik sem ejtette a bűvkörébe. Nem hiányzott neki a másnaposság, a fejfájás, a hányinger és semmi, ami ezekkel jár. Az volt az utolsó buli amiben részt vett. Noha későbbi italozási kísérleti során elszabadult érzelmeknek köszönhetően még elcsattant egy–egy csók, más nőkkel.

Többen mondták rá, hogy papnak is mehetett volna ezzel az erővel. Ő ugyan nem hitt ebben és a vallások egyikében sem. Ízig–vérig materialista elveket vallott. Sem istenben, sem a szellemekben nem hitt, de még a lélekvándorlás ötletét is elvetette. Éppen ezért siratott meg minden beteget, sérültet, aki már eleve élőhalottként került a keze közé, és akiket emiatt nem tudott megmenteni.

Lídiáért is hasonlót érzett. Szinte testileg fájt neki, ahogy a szeme láttára távozott egy csodálatosan szép, fiatal nőből az élet, miközben tudta, hogy még sok szépet élhetett volna meg. Ez a nő – mint tudjuk – nemcsak emiatt ragadott meg a képzeletében. Igen megragadt, mert esténként vele álmodott. Mondhatni amióta megpillantotta, vele maradt, maga sem tudta miért. A műtétek rövid szüneteiben, otthon főzés közben, vagy akár olvasás közben is pillanatokra lehunyt szeme előtt mindig maga előtt látta. Az arcát és a szemét.
Az arc formájára ugyan nem emlékezett és a szem színére sem. Mégis tudta, hogy ő Lídia, a lány aki felépült minden tudományos ész érv ellenére, miközben már rég halottnak kéne lennie. Ő azonban nem hitte ezt. Örült, hogy saját kudarca ellenére a nő életben maradt.
Azt szerette volna, ha a lány felépül és boldog mosollyal tekint rá. Számtalanszor elképzelte, hogy simogathatja azt a szép arcot és a lány visszasimogatja őt. Az is sokszor felmerült benne, hogy talán jó lenne az íze. A csókja íze… és talán másutt is megkóstolhatná, mint régebben azt a másik két lányt. Elpirult, amikor ilyen az eszébe jutott. Hogyan is gondolhatna ő erre?! Egy ilyen lánynak biztosan több udvarlója akadt, mint amennyi szikét ő elhasznált már a műtétjei során. Jó ha van harminc éves.
Harminc? De akkor biztosan van neki családja is. Férje, gyereke… Talán szeretője is. Miért kéne hát neki egy elcseszett negyvenes orvos, aki kész csődtömeg. Rendben, annyira azért mégsem, hiszen ha az anyagiakat nézzük, van mit felmutatnia. Saját kertes háza, benne jól felszerelt konyhával, hálószobával, amiben hatalmas ágy állt többnyire kihasználatlanul, mert ő a munkába temetkezett.
Abban lelte örömét, ha másokon segíthetett. Meg a főzésben. Volt ugyan bejárónője, aki takarított és mosott a korszerű eszközökkel, amiket ő vett neki, ám többnyire ő maga látta vendégül az idős nőt, saját készítésű étkekkel, saját recept szerint.  Kettejük kapcsolata barátsággá vált az idők során. A takarító eszközök használatát is közösen fedezték fel, mert a nő esküdözött, hogy el tudja látni a feladatát seprűvel, lapáttal és törlőronggyal is, de Tivadar sokszor vette észre barátján, hogy annak fáj a háta, karja. Nem tette ezt szóvá neki soha, csupán igyekezett könnyebbé tenni az életét.

Együtt sírt vele, mikor annak férje eltávozott az élők sorából. Ettől az időtől kezdve a bejárónője szinte szobalánnyá lépett elő. Csak aludni járt haza. Mindig talált magának valami rendbe tenni valót. Tivadar egyre jobban aggódott érte, mert látta az asszony leépülését. A szeme láttára aszalódott össze és egy év alatt vagy tízet öregedett férje elvesztését követően, mégse panaszkodott soha.

A férfi életét megkönnyítette, amiért hálás volt neki, de mostanában egyre többet gondolt Lídiára, a csodával határos módon felépülni látszó lányra. Titkon abban reménykedett hát, hogy amint felépül a lány, főzhet neki is egyszer jó ebédet, vagy vacsorát.

Az élmény, amiben első szemkontaktusa során része lehetett vele, örökre az emlékezetébe vésődött. Akárcsak a lány szemének színe. 

Később Lídia a sebészetről átkerült a pszichiátriára. A kezelőorvosait hamar meggyőzte, hogy csak pillanatnyi szédülés fogta el és egyáltalán nem akart ő öngyilkos lenni. Arra nem talált és nem is adott magyarázatot, hogy mit keresett fent az ötemeletes épület tetején hajnal egykor. Időszakos amnéziának fogták fel.

Pár héttel később a lány elhagyhatta a klinikát. Már az is csodaszámba ment az orvosok körében, hogy egyáltalán életben maradt. Fizikai felépülése és annak sebessége szintén csodálatra méltó volt. Senkisem talált elfogadható magyarázatot arra sem, miként forrhattak össze a szinte szilánkosra törött csontjai, pusztán pár heget hagyva hátra a bőrén. Ezek a hegek is halványodni látszódtak, mire elhagyhatta a klinikát.

 A lány hangulata azonban nem lett rózsásabb ezek után sem. Tudta, hogy nem tehet mást, muszáj életben maradnia. Nem teheti meg ezt a benne élő lénnyel, akit csodált. Ő mindig emlékeztette rá, hogy segít neki mindenben, de csak addig maradhat életben, ameddig ő.

Az orvosokkal folyamatos vidámsága elhitette, hogy semmi lelki trauma nem érte. A teszteken is simán megfelelt. Emlékezett egy férfira, aki mellette volt halálában és vele volt akkor is, amikor újjászületve öntudatra ébredt. Igen, tudatában volt annak, hogy ő egyszer már meghalt. Mi más magyarázata lenne annak a csodás helynek, ahol járt? Olyan sehol a világon nem létezik. Ezen a világon nem! De emlékezett a rosszra is. A gonoszra. Nem feltétlenül ezt a kifejezést használta volna arra, amit látott, de érezte az ártó szándékot azokban, akiket szüleinek láttattak vele. Titkon ugyanis remélte, hogy ez utóbbit csak álmodta, pedig visszaemlékezve, nagyon is valóságosnak érzett mindent. Csakúgy mint azt a sötét ürességet, ami annyira megrémítette őt. Abból az a gyönyörű szempár mentette ki. Ami ahhoz a lényhez tartozott, akinek ő ígéretet tett és akit óvott. Aki miatt élt.

De létezhet, hogy egy igazi, élő embernek ugyanolyan szeme legyen, mint aki benne él? Ráadásul egy férfinak?

A férfiakkal megélt tapasztalatai szerint ők a rosszakhoz tartoznak. Igaz, ha a „barátnőire” gondolt, akkor sem tapasztalt sokkal jobbat. A nőkhöz a lelki bántalmazások fájdalmai, a férfiakhoz inkább a testi vonatkozásúak tartoztak.

Elcsodálkozott azon, hogy ezekre múlt időben gondol, Már nem fájtak. Egyik sem. Kicsit sem. Mintha az az élet nem is lett volna az övé. Bár emlékezett mindenre, amire emlékezhetett. Rádöbbent azonban, hogy az mind nem számít. Mostantól egy dolga van csupán: élni. Életben maradni amiatt az ígéret miatt.

Azt mondták még feladata van ebben az életben. Hogy mi lehet az? Fogalma sem volt róla. Ez sem érdekelte, mint ahogy az sem, mi fog történni vele, ha kikerül a klinikáról. Azt ugyan sejtette, hogy az albérlete nem maradt meg. Még szerencse, hogy szinte semmilyen emlék avagy értéktárgya nem volt. A legszebb ruhát is magán viselte, amikor „leesett” a tetőről. Ezt hitette el mindenkivel, ehhez kellett hát tartania magát. Hogy leesett. Az esés közben a ruhái használhatatlanok lettek. Elszakadtak és véresek lettek. Hm. Kiengedték, de mit vegyen fel? Azokban a ruhákban nem tudott, más meg nem volt. Ezen tépelődött, miközben még mindig a kórháztól kapott hálóingben várt a papírjaira. Emiatt csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy valaki letelepedett egy mellette levő ülésre. Zavartan kapta fel tekintetét a padló köveiről csak azért, hogy ismét elvesszen azokban a csodálatosan szép szemekben.

– Khm… Bocsánat. Szabad ez a hely? – kérdezte Tivadar zavartan Lídiát.

Magában meg ezt gondolta: „Teljesen elment az eszem! Mit akarok én ettől a szép nőtől? ”

Lídia felocsúdva e szavak hallatán, ismét eltöprengett a hasonlóságon. „Nemcsak a szeme hasonlít” – futott át rajta – „Ismét hallani vélem azt a dallamot a hangjában is. Vajon ki lehet ez az ember?”

– Elnézést, nem vettelek észre. Ki vagy te?
– Ó, de illetlen vagyok. Mindig elfelejtek bemutatkozni, azoknak akiknek a nevét tudom. Martonosi Tivadar vagyok.
– Szép név. Horváth Lídia a nevem  – nyújtott kezet a lány illedelmesen, de a következő pillanatban vissza is kapta azt. Gyanakodva mérte végig a férfit, igyekezve nem a szemébe bámulni. Tudta, ha belenéz, elveszett és semmire sem fog emlékezni ebből a találkozásból. Pedig neki most nagy szüksége van információkra. Akár erről az emberről is, aki az előbb jelentette ki, hogy ismeri őt.

– Honnan  ismersz engem? Azt mondtad, tudod a nevemet…
– Én kérek elnézést. Azt mondták elmúlt az amnéziád. De bolond vagyok! Az csak az előző életedre vonatkozhatott…  – szabadkozott az orvos, ám ekkor észrevett valamilyen változást a lány tekintetében. Nem tudta mire vélni. Ő nem pszichológus, de annyit tudott, hogy a mellette ülő nő megnyugodott. „Mindenkire ilyen nyugtató hatással vagyok. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy erre a szépségre is. Mégis… Van valami a tekintetében, ami nem rajongás, mint a többieknél, hanem…” De nem tudta tovább gondolni ezt. Nem tudott rájönni mitől más ez a gyönyörű tekintet. Igen, nagyon tetszett neki ez a zöldeskék szempár. Már emlékezett a színére, amióta belenézhetett. Azóta is álmodozott róla, álmodott is vele. Lassan el is veszett volna benne, ha a nő nem érinti meg a karjával. Éppen csak egy picit lökte meg vele, de ettől magához tért. Ekkor tudta azonosítani azt a másik érzelmet is a lány tekintetében. Csodálkozás? Félelem? Kíváncsiság? Nem tudta eldönteni pontosan melyikből láthatott többet és azt sem, hogy mi lehet ezeknek az oka. 

– Bocsánat, elkalandoztak a gondolataim. Mit kérdeztél pontosan?
– Semmi baj. Nem számít. Ha már tudsz az előző életemről… – szólt Lídia arra utalva, miszerint ő meghalt és ez egy második élet. Második esély. Mire is? Az életre. Egy feladatra, ami előtte áll még.
– Sajnálom, de csak annyit tudok, amennyi a kórlapokról, leletekről tudható. Név életkor és egyéb egészségre vonatkozó adatok. Tudod… Hozzám kerültél a sürgősségin és egy ideig én voltam a kezelőorvosod.

Nem tette hozzá, hogy addig, ameddig a professzor át nem vette tőle, látva a gyors felépülést. Így a babérokat ő arathatta le, mint kezelőorvos. A klinika jó hírének is kellett a reklám, amit ezáltal kaphatott. Egy vezető állású professzor ingyen kezel egy haldokló, nincstelen nőt, akinek kezdeti leletei szerint reménye sem lehetett a felépülésre és lám, mire jutott vele!? Többen kérdezték a gyógymódról, amivel ennyire hatott a páciensére. A professzor ezeket rendre azzal hárította el, hogy a következő tudományos értekezésében majd bővebben ír erről. Ez a nap sohasem érkezett el.

–  Csak érdekelt jobban vagy–e. Látom, minden rendben. Nem akartam zavarni. Ne haragudj. Már megyek is…
– Várj kérlek! Ne hagyj itt.
– Tehetek érted még valamit?
– Háát… Tulajdonképpen igen. De nem kérhetem mégsem. Nem lenne illő dolog semmit sem kérnem attól, aki megmentette az életem – sütötte le a szemét ismét zavartan a lány – Az én problémám. Majd megoldom valahogy.
– Ne butáskodj – szólt lágyan Tivadar, miközben visszaült a lány mellé és hozzáértette a kezét Lídia kézfejére. Nem talált ellenkezésre, hát tenyerét a lány kézfejére fektette. Megnyugtatásnak szánta. Másokra úgy hatott. De most teljesen ellenkező hatást tapasztalt magán. Egy szikrát érzett pattanni a tenyere alatt, ami nem fájt. Sőt! Annyira kellemes érzést okozott, hogy egy pillanat alatt kemény lett tőle. Megfeszült minden izma egy pillanatra, de a nyugtatás miatt tudatosan ellazította azokat. Majdnem mindet sikerült is neki.  Csodálkozott önmagán, hiszen mindig tudta uralni a vágyait, a testét munka közben. Most még a keze is enyhén remegett. Így nem fog tudni műteni sem. A védelmező ösztön viszont azonnal kibillentette a lelki egyensúlyából és zavarát oldandóan, folytatásra késztette.

– Khm… Szeretném megtudni, mi lehet a gondja egy ilyen szép lánynak. Na meg… Mikor mégy átöltözni? Nemsokára készen az elbocsátó zárójelentések. Késnek a szüleid? Vagy a férjed hozza be az utcai ruháid?

Eléggé zavarban érezte magát. Soha nem bizalmaskodott egyik betegével sem ennyire, miután meggyógyultak. Ameddig betegek voltak, addig is maximum olyan mértékben, ami ahhoz volt szükséges, hogy a beteg állapota javuljon. Most meg… Nem talált erre mentséget, vagy elfogadható magyarázatot. Mielőtt azonban emiatt elnézést kérhetett volna, Lídia halkan ezt suttogta:

– Nem hoz senki semmit. Nincsen senkim.
– Ugye ez nem komoly? Akkor miben mégy haza? – futott ki a meggondolatlan kérdés a férfi száján.
– Nem tudom. Azt sem tudom, van–e még otthon.
– De… de… Akkor mihez kezdesz? Itt nem maradhatsz, a portán meg így nem engednek ki. Volt nálad szociális munkás?
– Igen, de hazudtam neki. Nem gondoltam arra, hogy a ruháim használhatatlanok – suttogta a nő és majdnem elsírta magát. Ebben csak az az erős kéz érzete saját kézfején és az akadályozta meg, hogy emlékezett az ígéretére: „Életben maradok…” Nem sírhat! Nem szabad! Akkor visszatérnek azok a gondolatok, amik ide vezettek. Nem ismétlődhet meg mindez.
– Bocsánat, jól hallottam? Nem mondtál igazat annak, aki segíteni akart?
– Igen. Szégyelltem, hogy nincs senkim. Szégyelltem, hogy nincs semmim sem. Se kutyám, se macskám, se ruhám… Ami rajtam volt az volt a legszebb. Majdnem új. Egy kuka mellett találtam. A többi rosszabb állapotban volt, de szerintem kidobták már. Az albérletem nem fizette senki sem. Miért tartották volna hát meg? – szegte dacos pillantását a lány Tivadarra.
– De ne aggódjék a doktor úr! Majd szerzek másikat. Valahogyan…  Addig elleszek az utcán is. Volt már olyan.
– Ejnye na. Nem rám kell haragudnod. Sem arra aki segíteni akar. Én is szívesen segítek, ha engeded.
– Ugyan miért tenné? Nem is ismer engem – váltott magázásra a lány, bár a hangja ettől nem lett tisztelettudóbb, sem udvariasabb. Talán inkább csak gunyorosabb.
– Na meg miért hinnék én annak, aki maga is hazudott már nekem?
– Én? Hazudtam volna? Hiszen nem is beszéltünk szinte…
– Igen, igen. Hazudott kétszer is. Azt mondtad, hogy szép vagyok – csuklott el Lídia hangja – Pedig…

E szavak hallatára – nem tehetett róla – nevetés tolult a férfi ajkára. Egy pillanattal később már harsányan hahotázott.
Egy nővér mellettük elhaladva szigorú pillantással illette az orvost. Szóvá ugyan nem merte neki tenni, hisz ő mégiscsak orvos! Ráadásul egy vonzó férfi. Hallott már ő is a klinika kedves, ám megközelíthetetlen sebészéről. Irigykedett is a lányra, aki még mindig kórházi hacukában ücsörög mellette. Befordult a nővérszobába, hogy megtudakolja, mit keres még itt egy olyan beteg, akit már elbocsátottak.

– Ne haragudj ezért, de… – nevetgélt Tivadar kissé lecsendesülve – Csak mindig mulattat, ha valakinek az önbecsülése ennyire… Hiányos.
– Miért lenne az? Tudom magamról, hogy nem vagyok szép. Tőlem mindenki csak azt várja el… – harapta el a mondatot a lány – De ez meddő vita. Bebizonyítani nem tudná az ellenkezőjét úgysem.
– Hm. Ne légy ebben biztos kis szívem! Én azt be tudom bizonyítani, hogy nem hazudtam és tényleg szépnek tartalak. Szerinted idegen férfiak megpuszilják egy olyan nő homlokát, aki nem tetszik nekik? Aki nem szép? – kérdezte a férfi és gyorsan közelebb hajolva csókot lehelt Lídia homlokára.

E gesztus hatására mindketten zavarba jöttek. Lídia ocsúdott először, akit elragadtak az érzelmek. Sosem tapasztalt eddig ilyen gyengédséget senkitől. Anyjától szidást és pofonokat kapott csak. A szerelme – akit annak hitt – és a többi férfi is, inkább a száját szerették csókolni. Már akinek megengedte. Bár volt aki engedély nélkül is megtette. Miközben a férfi még mindig azon merengett, hogyan volt képes e lépésére – és egyáltalán?! Vajon illendő dolog–e, avagy bűnös cselekedet volt ez? – a lány ekképpen mondott köszönetet.

– Elhiszem, hogy tetszem, mint nő. De vajon akkor is ezt tennéd, ha igazából ismernél?
– Azt még nem tudom. De azt igen, hogy szívesen megismernélek. Ha hagynád akkor még így is segítenék. Persze nem erőltetek rád semmit. A te életed, a te döntésed!
– Szerinted lehet nekem saját életem?
– Természetesen. Miért ne lehetne?
– Csak azért, mert… A halál is az élet része, vagy nem? Te viszont nem engedtél meghalni engem. Te mondtad, hozzád kerültem a sürgősségire. Egy ideig kezelőorvosként is mindent elkövettél azért, hogy ne tehessem azt, amit akarok. Mert akkor úgy kellett gondolnod, hogy én azt akartam. Hogy meg akartam halni. Minden jel erre mutatott.
– De ugye nem akarsz meghalni?
– Nem – felelte Lídia teljes meggyőződéssel – Nem tehetem. Majd ha eljött az ideje, de addig nem.

Ezek a szavak őszinték voltak és teljesen igazak. A lány ugyanis ezt hitte. Nem, nem hitte, tudta! Hiszen ha meghal, akkor az a gyönyörű lény is vele halna benne. Ezt pedig nem akarta. Nem tette volna ki őt az örök sötétségnek. Remélte, hogy ha teljesíti amit a sors kiszabott rá – bár még mindig fogalma sem volt, mi lenne az – akkor mindketten a rétre kerülnek és nem egy ijesztő helyre, no meg nem is a sötétségbe.

Tivadar nem teljesen értett mindent ezekből, annyit viszont igen, hogy ez a csodálatos nő élni akar. Ha élni akar, akkor ki kell kerülnie innen. Előbb megjegyzett annyit, hogy nem lenne hova mennie, az pedig nyilvánvaló volt, hogy így nem fog tudni kikerülni innen. Jó szokása szerint innentől nem kérdezősködött. Ment és tette a dolgát. Tette azt, amit jónak látott.

Felkereste az orvost, aki éppen aláírta a zárójelentését a lánynak, ezzel szabad utat adva a távozásának.

– Bocsánat. Én voltam a kezelőorvosa ennek a lánynak, akinek épp most írta alá a zárójelentését. Arra kérném, tartsa vissza pár percig. Muszáj beszélnie a szociális munkásunkkal még egyszer, mert a zárójelentés után már nem maradhatna itt betegként, viszont ruha nélkül nem távozhat.

Felkereste a szociális munkás lányt is és röviden vázolta neki a helyzetet és az elképzelését.

– Természetesen a ruhavásárlás költségeit a szükséges mértékben vállalom, de gondolom megérti, miért nem vállalhatom magamra a vásárlást is. Ugye, oda tudni kéne a hölgy méreteit és…
– Igen, megértem önt doktor úr és nagyon köszönöm, de ilyen célra van elkülönített pénzösszegünk.
– Azért én megtoldanám ezt egy csekély adománnyal, mert szeretném, ha e természeti csodának nem slampos kinézettel kéne távoznia a klinikánkról.

Amikor a szociális munkás lány szemöldökét felvonva pillantott rá, Tivadar megértette, de nem jött zavarba tőle.

– Azért neveztem őt természeti csodának, mert amikor hozzánk került, senki sem gondolta volna, hogy akárcsak életben maradna, nem pedig azt, hogy ennyire rendbe jöjjön.
– Értem – válaszolta a szemben ülő lány hamiskásan mosolyogva.
– Magam fogom intézni a dolgot. Nyugodtan rám bízhatja.
– Köszönöm a klinika és a magam nevében is. De tudja sürgős lenne, mert az elbocsátó zárójelentése már kész van és…
– Azonnal indulok hozzá, a méretei miatt és…
– Még egy dologra kérném. Itt ez a kártya – azzal átnyújtotta a saját névkegykártyáját – ezt kérem adja oda a kis hölgynek és beszéljen a lelkére, hogy fogadja el a segítséget és menjen el erre a címre. Ott lakik egy nagyon kedves idős hölgy, akivel már megbeszéltem a teendőket. Várni fogja őt szeretettel és finom, meleg  étellel.

A szociális munkásnő előbb meglepődött, majd fülig érő szájjal ígérte meg, hogy teljesíti ezt a kívánságát is a kedves doktor úrnak. Ezen közben pedig már előre örült, hogy micsoda jó kis pletykát fog tudni újságolni a Jéghercegről a többi nővérnek!

Műszakja végeztével Tivadar út közben merő szeszélyből, vett két csokor rózsát. Egyik csokor fehér és rózsaszín, a másik csupa vörösből állt. Hazaérve a házvezetőnője, Jutka néni fogadta. Háttérben ott ácsorgott Lídia. A lány igyekezett láthatatlan maradni, bár ez vajmi kevéssé sikerülhetett neki, mert a szociális munkásnő, csupa–csupa szexi cuccot vásárolt számára. Más választása nem lévén, ezeket vette magára. Jutka néni kacsintott Tivadarra, majd mint aki álmélkodik, felkiáltott:

– Jajj, de szép virágok! Ha rám bízza ezeket a szépségeket, cserébe bemutatok én is magának egyet. Én ezeket vízbe teszem, hogy ne szenvedjenek, bár hogy maga mit tesz az ifjú hölggyel… Nos, az nem tartozik rám.
– Jó napot, kedves Jutka. Nagyon sziporkázik ma.
– Ezen ne is csodálkozzék a doktor úr. Egészen megfiatalodtam ám. Egy csuda ez a lány! Örülök, hogy ilyen kellemes társaságot biztosít nekem. Nem tudom ugyan, hogy mivel érdemeltem ezt ki, mégis nagyon köszönöm. Ha tudná milyen jól elbeszélgettünk…

Eközben a szóban forgó lány egyik lábáról a másikra állt zavarában.

– Én meg annak örülök, hogy egy kellemes hangulatú lakásban lát engem vendégül. Mert ugye vendége lehetek én is vacsorára? Tudom, hogy nem tagadja meg azt maga egy magamfajta éhező munkásembertől.
– Nem is – kacsintott ismét az öreglány – De mondja csak Tivadar, melyiket szánta nekem? Vagy talán egyiket sem?
– Jajj, dehogynem kedves. Mernék én olyat tenni, hogy kihagyom a kedvenc szakácsnőmet? De az igazat megvallva nem gondoltam át ezt a kérdést. Mindkét csokor szép és maguk is mindketten gyönyörűek, hát ki–ki megtalálja úgyis a párját. Mivel azonban a rózsák nem túl mozgékonyak, magukra bízom, válasszanak.
– Ó, de kedves! Na, de… Ki is válasszon elsőnek?

Az idős hölgy úgy tett, mint aki erősen gondolkodik egy pillanatig, majd a fejéhez kapott.
– Jajj, de udvariatlan vagyok! Hiszen én majdnem itthon vagyok. Úgy illik hát, hogy kedves vendégünké legyen az első választás. Te mit gondolsz kedveském? Melyik tetszik neked? – fordult Lídiához.
– Én nem érdemlek ilyen szépet – suttogta a lány.
– Nézzenek csak oda! Milyen szerény lányka. Jól választott a doktor úr – kacsintott ismét Jutka néni, mert örült, hogy a legkedvesebb barátja és munkaadója végre illő társat talál magának.

Persze ezzel a beszólásával zavarba hozta a fiatalokat, de ez őt cseppet sem zavarta.

– Khm… Azt hiszem félreérti a helyzetet kedves Jutka néni. Lídia valóban kedves vendégünk, ám nem gondolnám, hogy ő társam akarna lenni.
– Lárifári… – legyintett az öreglány – No, kedvesem, válasszon hát. Ne szégyenlősködjön a doktor úr előtt. Látott ő már nőt. Még meztelenül is! Csak mutasson rá az egyikre, amelyik jobban tetszik.

Lídiának ekkor eszébe jutott, hogy bizony Tivadar már őt is láthatta meztelenül, bár egészen biztos volt benne, hogy ő akkor nem a legjobb formáját mutatta. De ő egyébként sem felelne meg e pompás férfinak. „Na jó, csak a szeme tetszik. Meg a kedvessége. Meg a mosolya." – lopva rápillantott a férfira. Tivadar őt bámulta leplezetlen csodálattal. Tekintetével átölelte, simogatta, babusgatta a lányt, mindaddig, míg észre nem vette, hogy az visszapillant rá. Ekkor kivonult a konyhába, meg se várva, mi lesz a döntése Lídiának.

„Tulajdonképpen mindegy is. Mindkét csokor szép.” Bár titkon reménykedett benne, hogy a vöröset választja, hiszen az a vér és a szerelem színe.
Sokunk szemében a vér a fájdalom jelképe. Ha megsérülünk akkor is vöröset látunk. Az orvosoknak erről az jut az eszükbe, hogy életet tudnak menteni vele. Egy–egy műtét során a betegnek kell vért is adni, hiszen egy műtét során elég sok vért veszíthet a beteg. Számukra – és a betegeknek is – tehát a vér egy kedves testnedv. Életmentő. Ezért tartotta Tivadar szépnek a vörös színt, és ezért vonhatta egy kalap alá a vér és a szerelem színét. Nem tudhatta meg azonban a döntés eredményét, bár rövid időn belül utána jöttek a nők.

Lídia tette vázákba a csokrokat. Jutka néni a terített asztalhoz invitálta őket. A finom vacsora jó hangulatú társalgás közepette fogyott. Lídia zavartan fészkelődött a székén, de megevett mindent ami a tányérjára került és illedelmesen válaszolgatott a kérdésekre. Tivadar ezekből megtudhatta, hogy nap közben védence nem tétlenkedett. Felkereste volt albérletét és igaza lett, valóban kiadták már másnak és a háziúr a kezébe nyomta a még fizetendő összegről szóló iratot, meg egy táskát, ami azt a kevéske dolgot tartalmazta, ami tulajdonának számított. Elment a volt munkahelyére is. Persze az ő helyére már találtak mást. Az élet és az üzlet nem állhat meg senki betegsége miatt. Különösen nem egy mindenes–titkárnő miatt, akinek a helyére nem volt nehéz szerezni mást. Olcsóbbat is, mert egy szakképzetlen nőnek nem kell annyit fizetni. A színvonal meg… „Nos, majd belejön” – kommentálta exfőnöke. Így hát, se szállása, se munkája, se pénze. Amit kapott utólagos bérének, azt elvitte és befizette az elmaradt albérlet díjaként.

Azt nem mondta el, hogy volt barátját nem látta értelmét felhívni, hiszen ő volt egyik oka a tettének. Az, hogy szakított vele.

– Tulajdonképpen nem lett volna szabad ide visszajönnöm. Nem akarok visszaélni a vendégszeretetével és a segítőkészségével, de Jutka néni annyira kedves, hogy felajánlotta nekem, aludhatok az ő szobájában, ameddig nem találok másikat. Persze csak ha neked, nincs ellene kifogásod – fordult a férfi felé.
– Már hogy lenne? Szívesen látunk, hidd csak el.
– Mondtam Lídiának, hogy foglalja el az egyik vendégszobát, de ő nem akarta. Attól tarott, hogy elveszi a helyét másnak. No hiszen! Mintha olyan sok vendégünk lenne. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan fordultak itt meg az elmúlt három évben.
– Hát igen. Sajnos a munkám miatt tényleg nem számítok társasági embernek. Maradj csak ameddig kedved tartja. Ígérem nem fog zavarni senki. Én úgyis ritkán vagyok itthon…
– Pedig hányszor kértem, hogy ne hajtsa magát halálra a munkahelyén drága doktor úr! – sopánkodott az idős barátnő, tréfásan megfenyegetve Tivadart a mutatóujjával. – Kérem ígérje meg, hogy ez mostantól változni fog. Itthon is szükség lehet magára – kacsintott a férfira, akinek erről eszébe jutott, hogy Jutka néni férje halála óta sohasem kacsintott senkire. Azt megelőzően is inkább csak a férjére. Ennek nagyon örült, mert azt jelezte, hogy visszatért a barátnője életkedve.

– Tudod mit? – szólt a lányhoz – Most már ragaszkodom hozzá, hogy maradj. Ha neked teher lenne a jelenlétem, akkor inkább én keresek magamnak másik szállást. Jót teszel a barátnőm lelkének – kacsintott most ő az idősebb nőre. Ezen mindhárman jót nevettek. A hangulat oldódott és a beszélgetés reggelig tartott. Érdekes módon senki sem lett álmos.

Viszont nagyon jól megismerték egymás addigi életét. Jutka néni sokat mesélt nekik a régi szép időkről, amikor még férjével, a szerelmével együtt utaztak, szórakoztak és sokszor mulatságos, vagy éppen nehéz helyzetbe kerültek, amikből természetesen mindig kivágták magukat közös erővel megoldva a gondokat. Nyilván az örömeiken is osztoztak, bár a nő ezekből inkább csak az érdekes eseteket emlegette.

Tivadar elmesélte gyerekkorát és egyetemi éveinek számos kalandját. Arról az egyről mélyen hallgatott, amikor a két lánnyal együtt hált. Még ma is felizgatta ha arra gondolt, de szégyellte is magát miatta. Úgy érezte kihasználta a lányokat, hisz ő a férfi, neki kellett volna nem visszaélni a helyzettel. Az már benne a feledés homályába veszett, hogy tulajdonképpen a lányok cipelték be az ágyukba, és használták élő vibrátorként őt.

Lídiának nem sok mesélni valója volt. Nem emlékezett boldog napokra, hetekre… Néha ugyan felrémlett neki is egy–egy, de azokról beszélni illetlenség lett volna. A balesetére egyikük sem kérdezett rá. Ő se mesélt róla semmit.

Szerencsére a doktornak aznapra volt szabadnapja, és ügyeletet sem kellett ellátnia. A klinikán ugyan nem volt orvoshiány, ám még így is gyakorta fordult elő, hogy szabadnapokon ügyeletet kellett tartani.

– A mai nap kizárólag rendkívüli esetre vagyok igénybe vehető – közölte a nőkkel, mielőtt mindannyian aludni tértek.