Nemrég valaki arra kért, folytassam egy félbehagyott történetét. Azt állította, hogy neki elfogyott a fantáziája.
– Vegyél egy pár kilónyit a fantázia-boltban, ahol tonnaszámra hever és ingyen adják – javasoltam neki viccesen, amin elfelejtett nevetni.
Kedvelem az illetőt, mondhatnám barátomnak tekintem, noha soha nem találkoztam vele az életben. Teljesítettem hát a kérését és egy lehetséges folytatást írtam neki. Szerencsére nem sikerült nagyon rosszul – szerinte. Tetszett neki és csodálkozott: – Hogy a csudába csinálod, hogy mindig, mindent tudsz folytatni?
– Erre egyszerű a válasz. A világ állandó mozgásban van és folyamatos. Ha ezt elfogadod és látod, hogy soha semmi nem áll meg – akkor sem, amikor talán állóvíznek látszik a tenger felszíne, hiszen a mélyben akkor is kavarog –, akkor érezni fogod, hogy mindennek lehet vége, amiből egy új folytatás keletkezik. A halál sem a vég, hanem egy új kezdet. Persze ezt sokan sokféleképpen látják. Van aki a túlvilágban hisz, van aki a reinkarnációban... 
– Igen, ez így van, de... Honnan jut eszedbe mindenről egy folytatás? Hogy csinálod?
– Egyszerű. Beleélem magam annak a helyzetébe, akiről szól a történet és elgondolom, mit kéne tennie abban a helyzetben. Mivel elképzeltem, hogy ő én vagyok, már nem is nehéz kitalálnom, hogy mit tennék. Akkor ugyanis ő már én vagyok.
– Te akkor az életben is mindig tudod mit kell tenned, ugye?
– Sajnos ez nem így van – válaszolom őszintén, kissé elgondolkodva. – Tudod, a sztoriban ha elrontok bármit, maximum újraírom. Az életben ezt nem tudom megtenni, ezért nem vagyok olyan bátor. Jobban átgondolom mikor mit tegyek és ez időbe telik és talán elrepül a lehetőség arra, amit eredetileg tehettem volna. Ráadásként sokkal több az ismeretlen változó az életben. A történetet – ha én írom – akkor úgy alakítom, ahogy én akarom. Ez könnyű és már csak le kell írnom. Leírni sem nehéz, ha már beszélni megtanultam. Úgy írom le, mint ahogy neked elmondanám.
– Jó, jó – írta a válaszlevelében –, de mégis! Hogy a csudába jut eszedbe mindenről valamilyen folytatás? Én butább lennék nálad?
– Szó sincs ilyenről! Te kezdted el és bizonyára nagyon beleélted magad a történetbe. Ha valamelyik szereplőnk nagyon a szívünkhöz  nőtt, akkor hajlamosak vagyunk a valósághoz hasonlóan jobban átgondolni a tetteit. Félünk, hogy elveszíthetjük őt, pedig nem is létezik. Nekem – mint kívülállónak – könnyebb dolgom van. Nekem ő csak egy fantáziahős, akivel bármit megtehetek. Ha én is jobban megszeretem, akkor nekem is a szívemhez fog nőni és onnantól én is ugyanebbe a „hibába" esek. Amikor megkérdeztél egy lehetséges folytatásról, akkor csupán egyetlen lehetőséget vázoltam.  Olyat, mint amit én az életben saját pillanatnyi elhatározásként tennék. Ez az egyik veszélye, annak ha nagyobb empátiát tanúsítunk valamelyik általunk kitalált hősünkkel kapcsolatban. A másik meg az, hogy nem akarjuk majd elengedni őt és a történetét folytatnánk legszívesebben a végtelenségig. Csakhogy egy élet is véges és minden jónak is vége kell legyen. Ez az élet, ez a valóság és nagyon hihetetlen lesz mások számára, amikor a száztizenegyedik részben is ugyanarról a személyről írunk még akkor is ha nem ugyanazt írjuk le. Unalmassá válik, mint ahogy minden monoton cselekvés unalmassá válik egy idő után. Nagyjából úgy, mint amikor egy tizenéves lány álma valóra válik. Tündérke ugyanis tizenévesen azt álmodja, hogy híres sztár lesz. Elkövet ennek érdekében mindent és mikor valóra válik az álma, egy rövid ideig sütkérezik ennek fényében, majd szép lassan megfojtják a rajongói. Ha folyton imádják és a nyakára járnak minden pillanatban az eleinte kellemes, aztán megszokott, később ijesztő lesz. Ha nem vagyunk félősek, mert időben teszünk a biztonságunk megóvása érdekében, akkor csak unalmas lesz a szeretet. Ha ezt elmulasztjuk megfojt a „majomszeretet" a féktelen rajongás. Így lehet a szeretettel ölni. Jobb esetben okosak vagyunk és csak szimplán unatkozni fogunk, amikor elérjük a magasztosnak tűnő célt. Hogy ne legyen unalmas az életünk változtatunk. Más foglalkozás után nézünk, vagy csak a régit tesszük érdekessé számunkra, íróként mondjuk műfajt váltunk. 
– Aha. Szóval ha megunom a férjem, akkor lecserélem, vagy igyekszem érdekesebbé tenni – írja nekem viccesen. – De mi van akkor, ha ő nem akar változtatni? Ha neki nem unalmas a kapcsolatunk? 
– Ha nem sikerül meggyőznöd arról, hogy neked változott az igényed, akkor győzd meg arról, hogy neki is jobb lenne, ha változtatnátok. Ha ez sem sikerül, akkor valószínűleg nem szeret téged annyira, hogy kompromisszumot kössön. Nem muszáj lecserélni őt csak azért mert úgy gondoljuk, találtunk egy jobbat. Az új sokszor csak a felszínen csillog, a mélyben ugyanolyan, mint a régi volt. Néha annál is rosszabb. Egy sztoriban sem öljük meg a főszereplőt, csak azért mert megcsalatjuk vele az általunk kitalált kedvesét. Adunk neki egy lehetőséget arra, hogy bizonyítsa nekünk, hogy ő valójában nem rossz. 
– Köszi. Most jót nevettem.

– Igen, tényleg mulatságos. De vajon tudja, hogy pontosan ki volt az, akin nevetett? 😀