A szomszéd srác tanít hula hoppozni.

Egyi nyári, vasárnap délelőtt a kertben unatkozom. Miniszoknya, top van csak rajtam, mert az idő már most meleg. Közben egy osztálytársamra gondolok, aki tetszik nekem, de én őt nem érdeklem. Pedig mennyi mindent kezdhetnénk most egymással?!
Táncolni lenne kedvem, de magában a tánc most nem elég, érzem. Nem messze van a régi játszóházam babákkal, Kennel és találok benne egy karikát is. Apu vette még régebben, de eddig sehogy sem sikerült azzal táncolnom. Na, majd most jól megtanulok! Határozom el magam.
Csakhogy bármennyire is akarom, sehogy sem sikerül. Az a fránya karika mindig lecsúszik.
Úgy öt perc múlva a sövény mögül kuncogás hallatszik. Odanézve egy srácot láthatok. Nevet. Rajtam! Elpirulok, de eszembe jut, mennyire hasonlít ez a srác arra a mamlasz oszitársamra?! Helyeske.
– Szia – szólítom meg.
– Öhm… Szia – köszön vissza. Láthatólag ő is zavarban van egy kicsit.
– Látom kinevettél. Neked talán jobban menne?
– Láttam már a nővérem és elég könnyűnek látszott. Neki nagyon megy ez. Neked is megy az szerintem. Hasonló a mozgásotok.
Picit mérges leszek rá – vagy magamra? – mert ez olyan könnyű… Ha ő mondja!
Oda lököm a karikát. Elkapja.
– Mutasd akkor meg légyszi, hogy kell.
– Háát… Én még sohasem próbáltam. Csak tetszik ahogy a lányok csinálják.
– Szájhős! Ne magyarázz már! Mutasd meg!
– Ok, de nem ér kinevetni – követeli.
„Még hogy nem! Azt hiszed, azt csak neked szabad?”
Hangosan viszont ezt mondom: – Ugyan. Miért nevetnék én ki egy ilyen ügyes srácot?
– Honnan veszed, hogy ügyes vagyok?
Végigmérem tetőtől talpig, mert valamit csak kell erre mondanom. Ihletet ad az erős bicepsze, a válla, a dereka, a szeme… Az a legszebb, de a többi porcikája is tetszetős. Mondjuk ezektől még nem biztos, hogy ügyeske. De aki erős, az lehet ügyes is, ugye?
– Az látszik rajtad – mondom – Elég erős vagy, biztosan ügyes, ruganyos is.
– Aham – hagyja jóvá a döntésem önelégülten – a ruganyos test az kell hozzá. Tudod, a nővéremnek is…
„Francba a nővéreddel! Ez talán szerelmes bele, hogy mindig ezzel jön?”
– Akkor mutasd már meg, hogy csinálja ő!
– Rendben. De ígérd meg, hogy nem nevetsz ki, ha nem megy. Mondtam, hogy sohasem próbáltam.
– Jó, jó… Megígérem – mondom, persze eszemben sincs betartani, ezt már most elhatározom. Előre örülök annak, hogy visszaadhatom neki.
Nekiáll, de róla is mindig lecsúszik a karika. A harmadik próbálkozása után abbahagyja, miközben én jót kuncogok rajta.
– Ó, mondtam, hogy csak nézni szeretem. De tutira láttam, hogy csinálja, csak nekem nem mehet annyira. Ezt csak a lányok tudhatják így…
– Ugyan miért lenne ez a csajok kiváltsága?
– Mert nektek sokkal jobban megy a csípő körözés. Lazábbak vagytok, mint mi – mondja nagy komolyan és közben igéz a szemével – Próbáld meg újra légy szíves. Neked biztosan jobban megy.
– Hogyisne! Hogy megint kinevess?!
– Nem fogok nevetni, megígérem. Ha akarod, inkább segítek neked.
– Segíteni? Azt meg hogy gondolod?
– Megmutatom. Rajtad. Ok?
– Hát jó – egyezek bele, bár fogalmam sincs, hogy mutathatná meg ő rajtam a karika forgatást.
Áthúzza a fejemen a karikát, mögém állva megtartja a derekamon. Érzem a leheletét a nyakamon. Szerintem picit rá is játszik, mert ahogy rám fúj, egyből bizseregni kezd tőle a bőröm. Nem kellemetlen, de elgyengít. Nem lazít, inkább feszít. Azért nem húzódok el tőle, mert az illata kellemes. Arcszesz? Ugyan! Nem hiszem, hogy szüksége lenne még borotválkozásra. Hm. Bár ki tudja?
– Látod? Valahogy így csinálja a nővérem is – szól és a fenekemhez nyomja a csípőjét, majd köröz. Valami keményet érzek, ami elvonja a figyelmem és még feszültebb leszek tőle.
– Csináld utánam. Mozogj velem – kérlel és már majdnem puszilgatja a nyakam. Vagy ezt csak képzelem? Tényleg! Mi lenne ha mégis megpuszilna? Vajon milyen lenne a csókja?
„De azt nem lehet, hiszen még azt se tudom mi a neve!”
Akaratlanul is mozgok vele együtt, de ez így nem fog menni, mert amint ellép tőlem, a karika egyből leesik.
– Azt hiszem a nővérem a kezét is mozgatja. Így ni… – mondja és a kezemre markolva azokat széttárja és mutatja. Közben ismét hozzám nyomja magát és köröz a csípőnkkel. Igen, most már enyémet is ő mozgatja, de nem bánom. Egyre kellemesebb lesz ez az érzés.
Pár percig így táncolunk, amitől annyira elgyengül a lábam, hogy hátra tántorodok. Ő erre nem számít. Hanyatt esik és magával ránt engem is. A talajt pázsit borítja, a fű puha, kellemesen hűsíti a bőröm, lágyan ölel. A srác is lágyan ölel, de nevet. Vele nevetek a helyzet fonákságán, hisz a tanárom nem tudott jó példával szolgálni nekem.
– A nővéred is szokott így elesni? – kérdezem viccesen.
– Áá… Ő ugyan nem! De ő nem is ennyire szép, mint te – csúszik ki a száján.
Fekszünk a füvön, de erre felé fordulok. Muszáj látnom rajta, hogy viccel, vagy komolyan gondolja. Majdnem összeér az orrunk, ahogy a szemébe nézek.
– Tényleg szépnek tartasz?
– Aham – köhécsel zavartan – De ezt biztosan tudod te is.
– Öhm… Nem. Szerintem nem vagyok az.
– Viccelsz, ugye?
– Nem! De tényleg! Eleve ügyetlen vagyok, azért is estünk el.
– Én nem bánom. Szívesen esek el veled – nevetgél a szemembe nézve.
Továbbra is egymás felé fordulva fekszünk és szemezünk. Egyikünknek sincs kedve felállni. Bal karja a mellkasom alá szorult, a jobbja meg a derekamon pihen. Kellemes az érintése. Talán másutt még kellemesebb lenne!
– Tudod… Le kéne fogynom. Kövér vagyok – mondom pirulva, de nem mozdulok.
– Nem is vagy az!
– De, de… A seggem nagy, a mellem meg kicsi. Szóval nem szép… Nézd csak meg – szólítom fel de nem hagyok neki választást, mert megemelem a felsőtestem és a bal karját a mellemre, a jobbot a fenekemre teszem.
– Ugye, hogy igazam van?
– Nemis… – mormolja és közben markolássza amit a keze ügyébe tettem.
– Szóval szerinted nem kéne fogynom ebből sem? – kérdezem és most a mellemről lejjebb igazítom a balját a hasamra. Már csak egy araszra van a puncimtól. Csak rájön, hogy ott is tartson ellenőrzést. Reménykedek.
Idő közben még közelebb keveredett egymáshoz a testünk. Ezt én egy cseppet sem bánom. Inkább még közelebb szeretném érezni magamhoz. Ő úgy látszik felbátorodott kissé. Kezdeti szorongása irányomban már átváltott bizalmaskodásba. Ezt se teszem neki szóvá, mert rájöttem, hogy tulajdonképpen ezt akartam. Igen, megkívántam. Jobbja már ütemesen markolászta a fenekem és ez teljesen megbizsergette a testem. Most viszont kezd határozottabb lenni. Lejjebb simogatja már a combom a hasamnál levő balja még tétlen. Pedig olyan jó lenne, ha…
– A combod izmai kellemesen feszesek. Egy csepp hájat se érzek rajta. A bőröd mégis kellemesen lágy, puha, selymes… – suttogja. Fogalmam sincs miért suttog. Senki sincs a közelben aki hallhatná. A kertünk végében vagyunk. A mi házunk is van vagy ötven méterre, az övék talán messzebb is. Már ha ő a szomszéd srác és nem egy betörő. De most az se érdekelne, ha az. Betörhetne belém is. Most minden szavával simogatja az arcom, nyakam. Mert amint szaval, a tekintete is vándorol. Engem viszont már csak az érintése érdekel. Az bűvöl el. Lehunyom a szemem és élvezem. Még simogat, amikor már a száját a számon érzem. Azzal is simogat. Felpillantok, de csak egy kicsit. Látnia, kell, hogy akarom őt.
Amikor újra lehunyom a szemem és nyögök egyet, már bátran csókol. A nyögdécselés közben pihegek, szám résnyire nyílik. Ő a sajátjával még jobban megnyitja. Nyelvét is beveti és itt–ott nyalogatja ajkam. Kis idő múlva viszonzom. Legszívesebben már előbb is megtettem volna, de nem akartam, hogy azt higgye, könnyű préda vagyok. Pedig már nagyon kívánom. Érzem, ő is engem.
Kicsit elhúzódok, de csak azért mert muszáj látnom ismét a szemét.
Ő félreérti. Azt hiszi, túllőtt a célon. Pedig még a célegyenesben sincs. De talán…
A mentőötlet végül mégis tőle származik.
– Figyelj csak… Gyakorolhatnánk a csípőmozgatást… Tudod a karikázás miatt… – lihegi, suttogja – Akarod?
– Ok, de hogy gondolod?
Magára húz és alulról elkezd körözni a csípőjével. Dörgöli a keménységét a csípőmhöz. Én egy kicsit csak lesem a tekintetét. Nagyon szépek a szemei. Mindkettő.
Egy fekete tincs a homlokára hullt. Hozzáérek és eligazítom, közben végig simítom az arcát. Tetszik neki, mert sóhajt. Kezem után nyúl a szájával és megpuszilja. Lágy, mégis izgató, amitől nekem is sóhajtoznom kell. Csípőmmel már követem az ő mozgását. Az se zavar, hogy ő már nem is csak köröz, hanem minden kör után lágyan bök egyet–egyet felfelé.
Befúrom a tekintetem a szemébe és lassan közelítek arcommal arcához. Megcsókolom. Lágyan…
Megint ő vált. Keményebben csókol és már a nyakam fogja hátulról és húzza le a fejem, pedig ennél közelebb már nem lehetnék hozzá a számmal. De talán arra vágyik, hogy teljesen érezzen engem. Ez a vágy bennem is feltámad. Mellem a mellkasához szorítom, közben már nem tudom melyikünk csókolja a másikat. Az nem is számít, mert ez annyira édes! Mámorító…
Már mindenem bizsereg, az ő teste is egyre jobban feszül. A szoknyám felcsúszott a bugyim meg majdnem teljesen le. Róla is picit lejjebb simogattam altestemmel a sortját. Akaratlanul persze. De minek is ide ennyi ruha? Francba a nevével, nekem ő kell. Magamon akarom érezni meztelenül.
Felugrom róla. Ez nyilván meglepi őt, mert bambán néz rám.
– Melegem van – jelentem ki és gyorsan leveszem a felesleges ruhadarabjaim. Most mindent feleslegesnek érzek. Csak őt nem. Egy pillanatra megállok és élvezem ahogy tekintete végig simítja a testem minden szegletét. Most már biztos vagyok benne, hogy tetszem neki. Pedig ő a szebb.
Mikor megrázom a hajam és végig simítok a kezemmel magamon, akkor észbe kap és fektében lehúz magáról mindent, de fekve marad. Kitárja felém a karját és csípőjével enyhe kört ír le, közben mosolyog rám.
Nem kell kétszer kérnie! Elhelyezkedek fölötte és most már teljesen meztelenül folytatjuk a hulahopp tanuláshoz való körzés elsajátítását. Igen, ez az egész természetesen csak arról szól, ugye?! Nem is szólhat másról, hisz még egyikünk sem tudja a másik nevét. Nemrég költöztek csak ide, úgy hiszem. Igen, most már emlékszem, hogy apu azt mondta, új szomszédaink vannak.
Ez a tanulás kellemes. Így ruha nélkül sokkal gyorsabban lehet körözni a csípőmmel. Ahogy ő bökdös alulról az se kellemetlen. Azt se bánja, ha össze kenem. A puncimból már eléggé csorog rá minden. De nem hiszem, hogy észreveszi, mert ismét csókol. Biztos ez is a hullahoppozás titka. Ha gyorsabban jár a nyelvünk, a csípőnk is gyorsabban tud körözni. Imádom ahogy a rúdja körül táncolnak ajkaim. Azt hiszem ő is nagyon élvezi, de egy óvatlan pillanatban már beljebb kéredzkedik. Nagyon beljebb! Tövig szalad belém és megáll az idő számunkra. Mi is megállunk, de csak pár pillanatra. Nagyot nyögünk és folytatjuk amit előbb. Én a csípőkörzést, ő a böködést.
Nem bírjuk sokáig persze és lehull a gondolatbeli karika. A csillagok viszont felröppennek a magasba! Befúrom az arcom nyaka hajlatába és élvezem ahogy pulzálunk ott alul mindketten. Már nem csak az én nedvem csöpög belőlem.

Eltelik pár perc mire leszállok róla. Lenyalogatom amit ráöntöttem, mert neki most be kell mennie.
– Mit csinálsz? – kérdi fátyolos hangon.
– Hm… Így nem veheted magadra az alsóneműd. Ha nedves lesz, még azt hihetik, hogy…
– Ok. Imádom, de így megint…
– Jó, jó. Már tiszta. Felöltözhetsz. Mehetsz és hozhatsz nekem egy törölközőt vagy valamit. Ok?
– Ja, persze… Mindjárt jövök – azzal felugrik és elszalad.
Reménykedem abban, hogy még azelőtt visszaér, hogy rám száradna. Gyorsan visszatér, kezében egy fürdőlepedő.
– Most hirtelen csak ezt találtam.
– Jó lesz – mondom, de eszembe jut, hogy mégse így kéne. Kézen fogom, rámosolygok és kérem: – Gyere velem!
Hagyja magát vonszolni a medencénkig. Talán rájön, mit szeretnék, de nem ellenkezik. Azt viszont nem találta ki, hogy az a tervem, hogy ismét megnedvesítem. Imádok úszkálni és tudom, hogy tudnék rá vigyázni, ha ő mégse tudna úszni.
Úgy teszek, mintha el akarnék szaladni vele a medence mellett, de egy óvatlan pillanatban teljesen véletlenül meglököm a kezét elengedve. Nagyot csobban a vízbe. Nevetek. Ő prüszköl, de pillanatok alatt mellém kerül és magával rántva újra belemerül a vízbe.
Most már mindketten nevetünk és fröcsköljük egymást.
Nahát! Nem kell rá vigyáznom, ez a srác tud úszni!
Nemcsak úszni, csókolni is. Ismét csókolózunk. Én vonom el tőle a szám.
– Most nedves lett minden ruhád.
– Még jó hogy rajtad nincs semmi – kacag rajtam.
– Igen, mert tudod anyu mindig azt mondja, hogy alaklomhoz illően kell öltöznie egy nőnek.
– Ez most milyen alkalom?
– Fürdési alkalom?
– Hm… Én jobbat tudok.
– Igen? Megmutatod?
Elég rendesen megmutatta. Most nem hagy engem irányítani. Úgy dug, mint egy igazi férfi. Ok, van neki az ami egy pasinak van. Most már határozottsága is. Ereje eddig is volt, de most mintha még erősebb lenne. Vagy csak én érzem úgy, ahogy magához vonja a kezével a fenekem?
A víz csobog és hamarosan megint spriccelünk. Szerencsére most nem kenjük össze magunkat, a víz nagyszerűen lemossa testünket.

– Éhes vagy? – érdeklődöm, amint nagyjából rendbe szedtük magunkat.
– Aha, és innék is valamit.
– Gyere, meghívlak egy szendvicsre meg kólára.

Beérve apu meglátja. Neki is akadt társasága, akik nagy szemeket meresztenek ránk. Egy csinos nő és egy fess idősebb pasi. Hasonlít a srácra.
– Sziasztok! – köszönnek mindketten.
– Úgy látom már ismeritek egymást – ráncolja elgondolkodva a szemét apu, látva nedves hajunkat – Ők itt az új szomszédaink.
– Öhm… Nem. Csak most találkoztunk – szólok és elengedem bal kezemmel a srác kezét, aztán a következő pillanatban a jobbomat nyújtva, nevetve bemutatkozom. Ő is mosolyog, gyengéden megrázza a kezem és megmondja a nevét. Tetszik a neve is.
– Úgy látom jóban lesztek – szól apum, amin mindketten újra vihogunk.
– Aha, biztos is. Maradt még reggeli?
– Micsoda kérdés ez ifjú hölgy? – von kérdőre megjelenve anyum – Mikor ne lett volna betevő falatod? De talán illene a vendéged is megkínálnod.
Nem értik mit tartunk ezen is mulatságosnak, mert egymást támogatva tudunk csak kiszaladni tőlük a konyhába, annyira elkap a nevetés minket.
– Jó pofa az anyud. Betevő falat – mondja nevetve a hangját elváltoztatva a srác.
– Na, gyere te vendég! Akkor most jól megkínállak – szólok én is kacagva és megcsókolom.
– Amúgy tetszik a neved – mondom tálalás közben, miután asztalhoz ültettem.
– Csak a nevem? – heccelne, de nem hagyom magam. Ráöltöm a nyelvem.

Evés közben kitárgyaljuk, ki melyik suliba fog járni ősztől. Kiderül, hogy mehetünk akár együtt is suliba. Azt még egyikünk se hozta szóba, de mindketten úgy gondoljuk, hogy mi egy pár vagyunk. Mostantól ő a pasim és én a csaja vagyok.
– Sziasztok – köszön ránk ekkor betoppanó barátnőm.
– Öhm.. Szia Melcsi. Ő itt Laci. Az új szomszéd és a pasim – mutatom be őket egymásnak.
– Nem túl gyors ez? – hüledezik barátnőm.
– Már miért lenne az? Meglátni és megszeretni elég egy pillanat. Ugye te is így gondolod édes? – kérdezem tőle, ő bólint de már Melindára mosolyog közben.
– Kérsz valamit inni? – kérdem Melindát és miközben elhaladok a srác mögött látom, hogy neki megint áll. Nem tudom eldönteni, hogy én hatok rá így, vagy Melcsi bájait értékeli a teste.
„Nem gond. Majd bevesszük Lacit is a pizsipartiba.”