Eredetit írta:  CrimsonSun

Szépirodalom, Konszenzusos szex, Férfi/női tini, Romantikus

Infó a szerzőről
Helyszín: London, UK"

Történet forrása: https://www.sexstories.com/story/42277/GIRL+WHO+CAME+BACK

Mindig ugyanúgy kezdődik. A nappalimban állva csörög a telefon. Körülöttem ledőlnek a falak, az ég képekké sűrűsödik és darabokra törik, a föld megreped, teljes a káosz, és még sincs más hang azon az átkozott csengetésen kívül. Próbálom megállítani magam, de mint mindig, most is odamegyek. Az álom nem akar véget érni, nem hajlandó elengedni. Felveszem a telefont, és a következő szavakat hallom: „Ön David Leonard? Uram, baleset történt… – és mint mindig, felébredve összerándulok, izzadságban fürdik a testem.
Mint mindig, most is csak ülök az ágy szélén, és miközben arra várok, hogy elálljanak a könnyeim, a múltamra gondolok. Arra, hogy mit veszítettem el.

* * *

16 éves voltam, amikor megismerkedtem a feleségemmel. Nem kellett volna semmi különösnek lennie. Amikor egy barátom bemutatta nekem, attól a pillanattól kezdve, hogy megismertem Jeanne-t, teljesen rákattantam, akármilyen durván hangzik is. Jeanne csinos, 170 cm magas, barna hajú nő volt, barna szemekkel és olyan mosollyal, ami a leghidegebb napokat is képes volt felmelegíteni. Annak ellenére, hogy akkoriban nagyon egyszerűen öltözött, farmert viselt, bő zöld felsővel, azon kaptam magam, hogy jobban vonzódom hozzá, mint bármelyik egyetemi szajhához, akik szűk felsőket és szoknyákat viselnek, amelyek inkább övnek tűnnek. Ő valami más volt, valami különleges.

Ugyanarra a főiskolára jártunk, ugyanazt a szakot választottuk, fiatal felnőtt éveim nagy részét vele, a legközelebbi barátommal töltöttem. Ahogy öregedtünk, a barátok/párok közötti határ egyre elmosódottabbá vált, az oldalpillantások bűnös mosolyba, a bűnös mosolyok flörtbe, a flört évődésbe… De egyikünk sem vitte tovább. Nem tudom, túl félénk, túl büszke voltam–e, vagy csak féltem az elutasítástól, de úgy tűnt, örökre a barátzónában maradok, ami a legrosszabb hely egy srác számára.
Ez megváltozott, amikor Jeanne meghívott kísérőjének az unokatestvére esküvőjére. Ekkor mindketten 19 évesek voltunk. Jeanne már előzőleg bemutatott a szüleinek, Johnnak és Nadine-nek. Kölcsönösen megkedveltük egymást velük. Szóval nem volt semmi kínos vagy váratlan esemény.
Amúgy a fogadáson azon kaptam magam, hogy a menyasszony egyik húgával táncolok, aki nagyon… – fogalmazzunk úgy –, lelkes volt. Főleg a keze, amellyel határozottan olyan dolgokhoz dörzsölődött, amelyekhez nem kellett volna. Amikor megpróbáltam elhúzódni, figyelmen kívül hagyva a pajkos tekintetét, a pillantásom megakadt Jeanne-n, aki igyekezett nem nevetni a kényelmetlenségemen mégis, úgy tűnt, kissé zavarta őt a dolog.

Sikerült elhúzódnom, leültem Jeanne mellé, figyelmen kívül hagyva az ugratását. Egész este a lelkes koszorúslány többször is megpróbált szemkontaktust teremteni velem, miközben Jeanne-nel beszélgettem, de én csak visszamosolyogtam rá, mivel nem akartam megbántani az érzéseit. Természetesen ez csak bátorította, és amikor láttam, hogy közeledik felém, megtettem az egyetlen kézenfekvőnek látszó, logikus dolgot, ami eszembe jutott. Felkértem Jeanne-t táncolni.
Spontán. Véletlen. A semmiből bukkant elő az ötlet. Jeanne kíváncsian nézett rám, mielőtt a koszorúslányra pillantott volna, és megkérdezte:
– Van valami különleges okod rá?
– Ez egy esküvő. Az emberek szoktak itt táncolni. Tényleg kell valami különleges ok rá?

Ahogy rám nézett, félig-meddig arra számítottam, hogy visszautasítja. De meglepetésemre Jean felsóhajtott, és beleegyezett.
– Akkor gyerünk!

Épp egy lassú szám ment. Kerestem egy kis üres helyet a parketten, magam után húztam, a derekára tettem a kezem, majd megtettem azt a klasszikus táncot, amiben nem volt más, csak körözés. Amit olyan emberek számára találtak ki, mint én, akiknek fogalmuk sincs, hogyan kell táncolni. Lassan haladtunk, csak ő és én. Arra számítottam, hogy kínos érzés lesz, mivel soha nem táncoltam, még a saját bálomon sem. De a valóságban… szép volt.
Azon kaptam magam, hogy élvezem a köztünk levő közelséget, a melegséget. Amikor lenéztem rá, és láttam az apró, huncut mosolyt az arcán, elfeledkeztem minden visszafogottságomról, és megcsókoltam. Az érintkezéskor minden részem megborzongott, és ahogy Jeanne visszacsókolt, a külvilág megszűnt számomra. Fogalmam sem volt, meddig tartott, évekbe telhetett, vagy csak pár pillanat volt… Csak akkor kezdett újra verni a szívem, mikor elhúzódott, aztán elmosolyodott, és a vállamra hajtotta a fejét.

* * *

Ugyanaz a rémálom. Ugyanaz a telefon. Ugyanaz az üzenet.
– Baleset történt. Meg kell kérnem…

A nappali elsötétül. Csak a hangok maradtak.
– Súlyos sérülés… Súlyos vérveszteség.
– Szívleállásba kerül! Fibrillál!
– Menthetetlen!!!

Aztán hirtelen minden megáll, pillanatnyi csend. Aztán:
– Sajnálom, Mr. Leonard. Mindent megtettünk, amit tudtunk, de nem tudtuk megmenteni egyiküket sem.

Fájdalmas kiáltással tértem vissza a való életbe. Kora reggel volt. Levegő után kapkodtam. Az álom kiröppent a szememből. Lementem a lépcsőn, még csak nem is próbáltam visszaaludni. Hogyan tehetném, tudván, hogy néhány órán belül lesz a temetés?

* * *

 
Három évvel a csókunk után, egy évvel a házasságunk után, Jeanne megszülte a lányunkat. Kérésének megfelelően a szüleinél laktunk terhessége utolsó szakaszában. Mivel az elmúlt három napban egy konferencián voltam, csak akkor tudtam meg, hogy vajúdik, amikor hazafelé tartottam a repülőtérről. A BMW-m gázpedálját tövig nyomva száguldottam a kórházba. Sebességmérő kamerák, hallod? Vicces, nem vettem észre semmit.

Miután becsuktam magam mögött a kocsi ajtaját, amilyen gyorsan csak tudtam, átmentem a kórházon. A folyosókon keresztül rohanva, türelmetlenül útbaigazítást kérve, végre megláttam Johnt, aki az ajtó előtt állt, és izgatottan várt. Elnézést kértem tőle a késésért és megtudtam tőle, hogy Nadine Jeanne-nel van. Mi ketten a folyosón várakoztunk, egyikünk sem szólt egy szót sem. Rettegtem. Részben mindenre gondoltam, ami elromolhat, de leginkább arra, hogy hamarosan apa leszek. Úgy értem, Szent isten, tényleg apa leszek!

Kinyílt az ajtó, és a nővér azt mondta, bejöhetünk. Johnra néztem, és megkérdeztem:
– Készen állsz, hogy találkozz az unokáddal?
Idegesen elmosolyodott, és így válaszolt:
– Körülbelül annyira készen, mint amikor te találkoztál a lányommal.
Mély levegőt véve bementem a szobába, és ekkor láttam először a lányom, ahogy Jeanne karjaiban sír. Odalépve Jeanne szemébe néztem, és mindketten mosolyogtunk/sírtunk, miközben lenéztünk a lányunkra. Jeanne szakasztott kis mása volt.
– Pontosan úgy néz ki, mint te, Jeanne – mondta John kissé remegő hangon, miközben Nadine megfogta a baba – a lányom kezét.
– Nem egészen, Kyra örökölt valamit az apjától is – válaszolta Jeanne kimerülten.
– David, gyere, mutatkozz be neki!

Megállíthatatlanul remegett a kezem, ahogy odamentem hozzá, és az az érzés, amikor először fogtam Kyrát, amikor meglepő hangerővel sírt,… elmondhatatlan volt . Teljesen elérzékenyültem. Minden önuralmam kellett ahhoz, hogy ne törjek össze és ne sírjak vele együtt. Ehelyett gyengéden a fülébe súgtam, hogy „Kyra”, és mikor a szemhéja csak egy töredéknyire nyílt meg, lehetővé tette,hogy megpillanthasam a kis szürke szemcskéit

– Olyan a szeme mint a tied, David – mondta Nadine, és ekkor éreztem magam apának, és a bennem feltoluló érzelmek… különlegesek voltak.

* * *

 
A következő napok gyorsan elrepültek. Minden nap korán mentem hozzájuk, türelmetlenül vártam az ajtó előtt, amíg be nem engednek. Jeanne-nek gondjai voltak a szüléssel, és még mindig elég gyenge volt, így hát mellette maradtam, és ellenőriztem, hogy minden rendben van. Soha nem hagytam magára sem őt, sem Kyrát, ameddig velük lehettem. Minden pillanatot velük töltöttem.

Eljött az idő, amikor végre hazavihettük mindkettőjüket. Meghívtuk Jeanne szüleit, hogy maradjanak velünk egy időre. A következő néhány hónapra örökké életem legjobb részeként fogok emlékezni.

Az utána levő három év azonban egyszerre volt elképesztő és frusztráló. Kyra miatt és azért, mert elég pénzt kerestem egyedül is, Jeanne úgy döntött, felmondja a munkáját, és főállású anya lesz. Menedzserként dolgoztam egy multicégnél, és a megbeszélések/határidők/konferenciák annyi időmet vették igénybe, hogy nem tudtam annyit lenni Kyra közelében, amennyit szerettem volna. De bármennyire is fárasztó és stresszes volt a munkám, hazaérve azonnal felvidított az a két ember, aki a legtöbbet jelentette számomra.

És így teltek az évek.

A legfontosabb dolog, amit észrevettem, ahogy Kyra felnőtt, az volt, hogy közelebb éreztem magamhoz, mint az anyját. Úgy gondoltam, ez elsősorban azért van, mert nem voltam annyit a közelében, mint Jeanne–nek. Még mindig emlékszem rá kisgyermekként, mintha tegnap lett volna. Lehet, hogy Kyra úgy néz ki, mint Jeanne, de örökölte a személyiségemet és a szemem is.
Mindig játszottam vele, mindig kíváncsi voltam minden vele kapcsolatos dologra… Érdekes, hogy mennyire gyerekké változtam magam is, amikor vele voltam.

Sajnos, ahogy Kyra idősebb lett, egyre kevesebb időt tölthettem vele, főleg amiatt, hogy egy multicégnél vezérigazgató-helyettessé léptem elő. De a fontos eseményeket sosem felejtettem el. Az első nap az iskolában. Első színdarabja. Első táncórája. Szülinapok, ilyesmik.

Jeanne és Kyra vált az egész életemmé. Nem volt semmi más rajtuk kívül, amit jobban akartam, vagy kívántam volna. Velük lenni, együtt nevetni…
De a munkám megakadályozott abban, hogy ezt megmutassam nekik, és emiatt sokszor haszontalannak éreztem magam.

* * *

 A temetés

A legtöbb ember számára kínszenvedés az esemény, ha valaki közel állt hozzá, de velem nem ez volt a helyzet. Az egész szertartás alatt üresnek éreztem magam. Ironikus módon időjárási szempontból tökéletes nap volt. Süt a nap, enyhe szellő, de számomra a világ élettelen volt. Csak álltam ott… Nadine-t fogtam és vigasztaltam őt, amíg zajlott a szertartás .
John higgadtabb volt, főleg azért, mert ő egy régimódi srác, aki nem mutat annyi érzelmet, de még ő sem tudta megállítani a szeméből kibuggyanó könnycseppeket.

Az csak egy újabb hétköznapi nap volt. Legalábbis annak kellett volna lennie. Ám egy terepjárós nő, aki enyhén ittas volt, a móló melletti úton elvesztette uralmát autója felett. A terepjáró átsuhant az úton, majd nekiütközött egy szemből érkező kis, piros Fiatnak, amelyet egy nő vezetett, aki 12 éves lányát vitte hazafelé a táncestről. Mindkét autó a korlát peremének ütközött, majd átesett rajta. Mindkét autó az alul lévő sziklákra zuhant. Jeanne és Kyra azonnal belehaltak az ütközésbe. A terepjáró sofőrjének sikerült túlélnie, mert az autója robusztusabb volt, de ez nem akadályozta meg, hogy a gerince eltörjön, deréktól lefelé megbénítva őt. Nem tudom, hogy sajnálatot vagy elégedettséget kell-e éreznem emiatt. Nem vagyok benne biztos, hogy érzem-e iránta bármelyiket valaha is.

Az istentisztelet után odajöttek hozzám az ismerősök vigasztaló szavakat mondani, de csak annyi telt tőlem, hogy mindenkinek gépiesen ezt mondogassam: „Köszönöm, hogy eljöttek”. Nem tűnhettem megrendültnek senki szemében. Durva, tudom, de én így éreztem. Miután az összes barát és rokon elment, csak visszamentem a sírjukhoz, és álltam ott Jeanne szüleivel. Mindhárman olyan mozdulatlanul álltunk, hogy semmi különbség nem volt a szobrok és közöttünk.

* * *

ÖT ÉVVEL KÉSŐBB

Aznap este 10 óra körül értem haza, olyan kimerülten, hogy majdnem elájultam. Úgy tűnt, minden egyes lépés, a bejárati ajtó kinyitása, a cipőm levétele, az étel mikrohullámú sütőben való megmelegítése tízszer annyi erőfeszítést igényel, mint általában. Az, hogy vezérigazgató lettem, nem sokat jelentett számomra, de úgy éreztem, mintha én lettem volna az egyetlen ember a munkahelyemen, aki folyton csak dolgozik ott bent.
Persze nem mintha otthon lenne mit csinálnom.

Összeütöttem a vacsorámat, bementem a nappaliba és ledobtam magam a kanapéra. Bekapcsoltam a tévét és ész nélkül váltogattam a csatornákat evés közben. Sarah-ra gondoltam, egy nőre az irodámban, aki eddig legalább négy alkalommal hívott meg (kávéra, vacsorára stb.). Barátaim, az a néhány, aki még maradt, azt gondolja, hogy vagy meleg vagyok, vagy hülye, hogy visszautasítom az ajánlatát, mivel nagyon fitt volt, és fiatalabbnak látszott a 36 éves koránál. Nem tudtam rájönni, miért vonzódna egy olyan roncshoz, mint én, mégis lehetetlen volt, hogy határozott nemet mondjak. Mindig kerestem kifogást, és reméltem, hogy végül, úgy gondolja, túl sok a véletlen és fogja az üzenetet. Lehet, hogy durva, mégse annyira durva, mint a képébe mondani, hogy: nem. Vagy talán mégis olyan neki?

Gondolataimat kitisztítva körülbelül egy órát vesztegettem egy félig tisztességes krimi megnézésével, mielőtt úgy döntöttem, lepihenek éjszakára. Kikapcsoltam a tévét, felmentem az emeletre, a tányéromat az asztalon hagytam. Szerencsére a következő héten szabadságra megyek, így alig vártam, hogy a változatosság kedvéért valóban tisztességesen aludjak.

Gyors zuhanyozás után fogmosás közben megnéztem magam a tükörben. Még mindig nagyjából ugyanúgy néztem ki, mint 10 évvel ezelőtt, de a harmincas éveim végén járva határozottan kijelenthetném, hogy nem vagyok éppen az életem fényében. Üres és fénytelen szemem ezt tükrözte vissza. Néhány ősz hajszálat megsimítva a fejemen, úgy döntöttem, hogy nem érdekel ,
és folytattam a fogaim tisztítását. Csak aludni akartam.

Nem is érdekelt semmi sem, így amikor végeztem, csak bementem a szobámba, levetkőztem a boxeremre, és rázuhantam az ágyra, és egy pillanat alatt elaludtam.

* * *

RRRRRIIIIIINNNNNGGGG!!!!

Jól hallottam? Néhány másodpercnyi hallgatás után arra jutottam, hogy biztosan csak képzeltem, és úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom, és megpróbálok visszaaludni.

RRRRRIIIIIINNNNNGGGG!!!!

A csengő. Nyögve próbáltam feltápászkodni. Hiába. Ránéztem az órámra és azt láttam, hogy negyed tíz van. Leültem és arra gondoltam, hogy bárki is az, majd megunja. Dühöngeni tudnék! Mikor éppen aludhatnék sokáig, akkor…

RRRRRIIIIIINNNNNGGGG!!!! RRRRRIIIIIINNNNNGGGG!!!! RRRRRRRRRRIIIIIIIIIIIIINNNNNNNNNNNNNNNNNNNNNGGGG!!!!

– JÖVÖK! – üvöltöttem, miközben kiugrottam az ágyból. Átkokat szórva felkaptam egy fürdőköpenyt, és lerohantam a lépcsőn, miközben hozzá csapódott a lábam a korlátnak. A bejárati ajtóhoz érve azon gondolkodtam, hogy használjam-e az öklömet? Felkészültem, hogy szembeszálljak a kibaszott idiótával. Kinyitottam az ajtót, nem törődve a hirtelen beáramló hideg levegőt, és rákiáltottam:
– Van valami mentséged arra, hogy… – majd megdermedtem a meglepetéstől.

Egy fiatal nő állt előttem, és döbbenten nézett rám. Egy pillanatig bámultuk egymást, mire végül azt mondtam:
– Sajnálom, biztos rossz házba tévedt.
Mégis tudtam, hogy tévedek. Úgy éreztem, mintha már láttam volna ezt a lányt.

Végig nézett rajtam, mielőtt habozva kimondta volna:
– A köntösöd…
Ó, istenem, nem! – gondoltam –, de lenézve megláttam a csupasz mellkasomat és a hasam, és sajnos a szűk boxerem alatt reggel lévén, kissé felálló farkam nagyon észrevehető kidudorodását. Csendes káromkodással megkötöttem a csomót, majd visszanéztem rá, olyan laza pózban, mintha nem is lennék zavarban.

– Nem a legjobb bemutatkozás. Ismerjük egymást? – kérdeztem simán, és még mindig azon törtem az agyamat, hol láttam őt korábban.
– Sok idő telt el azóta, hogy utoljára láttál, de reméltem, nem felejtettél el – válaszolt a lány halvány mosollyal az arcán.

Kissé bosszúsan, de kíváncsian néztem rajta végig, várva, hogy valami kattanjon a fejemben. Vastag leggingset és kapucnis pulcsit viselt, 170 cm körül volt (az én 175-ömből tippelve). Próbáltam hasonlóságot találni azokkal az emberekkel, akiket ismertem, és alaposan megvizsgáltam az arcát, amit bizonyára viccesnek talált, mert könnyedén felnevetett.
Nagyon csinos volt, ennyit tudtam megállapítani. A pulcsi miatt nem tudnék sokat mondani, de nagyon vonzó arca volt, aranyos mosollyal és sötétkék szemekkel, és… Várj, a szemei! Beléjük bámultam, a halványszürkével a sötétkékbe. A szemekbe, amiket ismertem. A szemekbe, amelyekre emlékeztem. Egy villanás alatt rám törtek az emlékek. Két lány rohangál a kertemben; egy fiatal lány mosolygott rám, ugyanazokkal a sötétkék szemekkel, mielőtt Kyra ráöntött volna egy kancsó vizet a fejére.

Hátrahúzódtam, és mosolyogva mondtam, hogy „Szia, Amy”, mire ő félénken mosolygott.

Döbbenten bámultam rá. Amy, bárki másra számíthattam volna, mégis ő állt a küszöböm előtt. Mialatt én az emlékekbe merültem, ő zavartan rátette a kezét a vállamra. Amy enyhe mosollyal nézett rám, és azt mondta:
– Tudod, itt kint nagyon hideg van.

Értetlenül bámultam rá, mielőtt visszatértem volna a valóságba.

– Ó igaz. Sajnálom. – mondtam bocsánat kérően és a falhoz lapultam, hogy átengedjem. Ahogy elhaladt mellettem, a teste az enyémhez dörzsölődött, amitől a szívem hirtelen megugrott.
– A nappali bal kéz felé van – mondtam, miután elhaladt mellettem.
– Foglalj helyet kérlek. Csak egy pillanat és átöltözöm.
Felmentem a szobámba, és még mindig nem tudtam elhinni, hogy Amy van itt. Ennyi idő után visszatért ez a lány a múltamból. Miközben átöltöztem egy egyszerű pólóba és farmerbe, eszembe jutott egy boldogabb idő és hely.

* * *

Amy Kyra legjobb barátja volt fiatal korától. Ő és a szülei a mi szomszédságunkban éltek (ugyanott, ahol én most is élek). Jeanne és én egy társasági összejövetelen találkoztunk Adammel és Sarah-val. Szimpatikusak voltak, és Amy kedves gyereknek tűnt, nagyon érdeklődőnek a hat éves korához képest. Amikor ők hárman először jöttek a házunkba, és Amy először találkozott Kyrával, aki akkor még kisgyerek volt, akkor azonnal az életem részévé vált.

Amy szerette a lányomat és úgy tűnt, Kyra ösztönösen került jó barátságba vele. Az évek során soha nem mulasztottak el hetente legalább négyszer találkozni. A köztük lévő 4 év korkülönbség ellenére ők ketten elválaszthatatlanok lettek.

Telt-múlt az idő, és Amy szüleinek házassági problémái adódtak. Mivel mi voltunk a legközelebbi barátaik, általánossá vált, hogy ő velem és Jeanne-nel maradt, miközben Adam és Sarah romantikus utazásokra vagy vakációra indult, és kétségbeesetten próbálták életre kelteni kapcsolatukat. Amikor Amy átjött, Jeanne és én mindig gondoskodtunk róla. Felnőttként bántunk vele, annak ellenére, hogy akkoriban 11 éves volt, részben azért, mert nagyon érett volt a korához képest, de főleg azért, mert nem akartuk a szülei helyét elfoglalni, mivel ez felboríthatja a kapcsolatát a saját szüleivel.

Ahogy egyre súlyosbodtak a problémák Adam és Sarah között, Amy egyre többet maradt nálunk, amíg eljutott addig a pontig, hogy többet lakott velünk, mint a saját szülői házában. Nos, azt mondom nálunk, bár én sem voltam olyan sokat otthon. Miután ismét előléptettek, még kevesebb időt töltöttem otthon, így legtöbbször csak Amy, Kyra és Jeanne voltak együtt.

Idővel eredeti gondolataim ellenére azon kaptam magam, hogy Amyre úgy gondolok, mint egy második lányomra, és úgy is bántam vele. Hozzám fordult, ha segítség kellett házi feladatokkal, baráti problémákkal vagy bármivel kapcsolatban, ami a fejében járt. Bármilyen munkám is volt, félretetettem és ahogy Kyrával is szoktam, úgy beszélek vele, hogy ő válaszoljon a saját kérdésére. (Az emberek szívesebben fogadják meg azokat a tanácsokat, amelyekhez te csak irányítod őket, nem pedig azt, amit mondasz nekik).

A városon kívüli konferenciákról hazatérve ajándékokat vittem a két lánynak, és egy idő után Amy is várta ezeket az ajándékokat. Néha úgy tettem, mintha elfelejtettem volna, de sohasem tudtam becsapni. Ami Jeanne-t illeti, megtanultam, hogy az ajándékok túlzott vásárlása feldühítette. Azt mondta nekem, hogy ne érezzem magam bűnösnek, azért mert hiányzom nekik. Ennek ellenére – általában – éjszakai szeretkezéseinkkor pokolian sikoltozva, megbocsátott nekem.

Egy évvel később úgy ért minket a hír, mint derült égből a villámcsapás, Amy szülei hirtelen bejelentették döntésüket, hogy északra költöznek. Amy 13 éves volt, amikor elmentek; Tisztán emlékszem arra a napra, amikor a szülei a bőröndjeikkel végigmentek a kerti ösvényen, miközben Kyra és Amy a verandán voltak, és kapkodták a tekintetüket. Jeanne vigasztalta Amyt és Kyrát és azt mondta nekik, hogy nem lesz semmi baj. Én pedig beszéltem a szüleivel, szerencsét kívánva nekik az új életükhöz. Bár mindkettőjük arckifejezéséből tudtam, hogy ez a hirtelen költözés nem fog javítani a házasságukon. Csak halogatták az elkerülhetetlent, de ezt a gondolatot megtartottam magamnak.

A búcsú után visszafelé elmentem Amy mellett, a kocsihoz sétálva, a legnyomorultabb arckifejezéssel. Rövid gondolkodás után visszaléptem és egy kis ölelésbe vontam, feje majdnem a mellkasom közepéig ért, majd letérdeltem, és elmondtam neki, hogy egy olyan csinos lánynak, mint ő, nem okoz gondot beilleszkedni új otthonába, meg hogy ne legyen szomorú és nem kell félnie. Válaszul félénken elmosolyodott, kissé elpirult, de sokkal vidámabbnak tűnt, amikor szorosan átölelt, mielőtt elrohant a kocsihoz. Visszamentem, felkaptam Kyrát és hárman néztük, ahogy az autó elhajt. Amy könnyes szemekkel, dühösen integetett. És az volt az utolsó alkalom, hogy láttam őt, amikor az autó befordult a sarkon.

Kyra órákig sírt a fürdőben és minden erőnkre és türelmünkre szükség volt, hogy felvidítsuk. Az elkövetkező néhány hónapban, amikor Kyra nem a házi feladatával vagy a házimunkával volt elfoglalva, a számítógép előtt ült, beszélgetett Amyvel MSN-en, Skype-on, vagy akárhogy is hívták, és megbeszélték mindazt, amiről akkoriban a fiatal lányok beszéltek. Soha többé nem találkoztak négyszemközt. A baleset két évvel később történt.

Amy és szülei nem tudtak eljönni a temetésre, mivel külföldön nyaraltak, de néhány héttel később kaptam tőle postán egy gyönyörűen megrajzolt kártyát. Fájdalma és vesztesége szó szerint kiömlött a kártyából, minden gonddal írt szótól a sarkokban lévő kis rajzokig. Egyértelmű volt, hogy Kyra halála nagy hatással volt rá. Aznap két levelet írtam. Egyet Amynek, megköszönve az ajándékot és a vigasztaló szavakat. A második Adamnek, akinek elmondtam, hogy Amy rendkívül közel állt Kyrához és megkértem őt, hogy tartsa szemmel a lányt. Elküldtem ezeket a leveleket és azt hittem, ezzel vége köztünk mindennek.

És most, hét évvel később, visszajött!

* * *

– Biztosan tudod, nagyon örülök, hogy láthatlak, Amy – mondtam, amikor beléptem a nappaliba.
Amy a dolgozóasztal mellett állt, és az albumomat nézegette, ami tele volt Jeanne, Kyra és az én fotóimmal. Még csak nem is hallott engem.

Odalépve hozzá, a vállára tettem a kezem. Hirtelen megfordult, mielőtt megtörölte volna az arcát az ujjával.
– Elnézést – mondta kissé remegő hangon. – Ez…
– Tudom – válaszoltam halkan.

Kínos csend töltötte be a szobát, és elindultam, hogy bekapcsoljam
az elektromos kandallót. Próbáltam egy kicsit felmelegíteni a helyet.

Ahogy leült a kanapéra, a konyhába mentem, és azt mondtam:
– Érezd magad otthon. Hozok magunknak egy kávét.

Eltartott néhány percig, végül két tele csészével tértem vissza, egy hideg reggel tökéletes ellenszerével.
Odalépve hozzá, észrevettem, hogy Amy levette a kapucnis pulcsiját és a tűz mellé tette. Láthattam hullámos, aranyszőke haját, ami fürtökben végződött, és ez a frizura nagyon illett hozzá. Szűk, szürke pulóvert viselt, egy olyan nadrággal, amiben lehetetlen volt eltakarnia szép testalkatát, ami nem volt túlságosan vékony és éppen a megfelelő helyeken ívelt. A szemem önkéntelenül egy pillanatra a mellkasa felé fordult. Bár közepes méretű mellei voltak, nagyon kerekek és erősen meredeztek, amit ez a pulóver még jobban kiemelt.

Amikor rájöttem, hogy mennyire megbámultam, mentálisan megpofoztam magam az elvetemült gondolatok miatt, mielőtt átadtam neki a poharat. Mosolyogva a következő szavakkal köszönte meg:
– Köszönöm, David.
Észrevettem, hogy a keresztnevemet használta, és ez kicsit zavart, mivel mindig „Mr. Leonard”-nak hívott, de nem tettem szóvá.

Céltalanul csevegtünk, miközben ittuk a kávét. Teletömve egymás fejét az elmúlt 7-8 év eseményeivel. Meséltem Amynek a munkámról és a közelmúltbeli életemről, ő pedig az egyeteméről és a hobbijairól/érdeklődési köréről.

– Tulajdonképpen hány éves is vagy most? – kérdeztem, miután az egyetemi kurzusáról beszéltünk.
– Négy hónap múlva 21 – válaszolta furcsa mosollyal, mintha egy belső vicc része lenne, ami kissé megzavart, de sikerült figyelmen kívül hagynom.

Hogy témát váltsak, kérdeztem tőle valamit, amin egy ideig tűnődtem.
– Na és, hogy vannak a szüleid?
Erre a kérdésre már elsötétült Amy arca, megerősítve sejtésemet.
– Annyira rossz, hm? – kérdeztem aggódva.
– Nem is gondolnád mennyire – válaszolta a lány fáradt hangon.
– Anya és apa három éve elváltak. Anyukámmal éltem egy ideig, és nem is lehetett volna elkeserítőbb. Mindig engem hibáztatott mindenért. Ki kellett jutnom onnan. Apa… egy ideje nem láttam. Azóta nem, mióta összejött valami helyi szajhával, akit Jade-nek hívnak. Fogalmam sincs, hol van most. Amennyire tudom, akár halott is lehet a kibaszott fasz. Szóval igen, ez annyira rossz.

Amy visszatért a kávéhoz, aztán észrevette a sokkot az arcomon, és megkérdezte, mi a baj. Megráztam a fejem válaszul.
– Semmi, csak furcsának tűnik, hogy így beszélsz. Csak tegnapnak tűnik, hogy gyerek voltál.

Valami, valószínűleg bosszúság, villant át a szemében, majd halkan azt mondta:
– Régen volt.
– Tudom. Csak olyan furcsa ez nekem – ellenkeztem, mielőtt megkérdeztem volna: – Te most hol élsz?
– Egy ideig a barátaimmal maradtam, de amikor tisztességes részmunkaidős állást kaptam, béreltem egy kis lakást. Szép hely, jó ár-érték arány.
– Akkor nem a Campuson laksz?
– Te el se tudod képzelni a Campusomat! Annyira... Vad. – válaszolta elgyötörten, majd vadul dühöngeni kezdett a hely minden hibája miatt.
– Az egyetememen kellett volna lenned, az a hely volt vad – válaszoltam, és elmeséltem néhány történetet fiatal, bolond énemről és a gondokról, amibe belekerültünk.

Miközben beszélgettünk, a témák nagyjából mindenre kiterjedtek. Meglepett, hogy milyen könnyű volt beszélgetni vele. Olyan érzés volt, mintha egy életre szóló barátommal beszélgetnék. Amy magabiztos volt, az életkedve ragadós, és hihetetlen humorérzéke volt. Jobb mint nekem. Azon kaptam magam, hogy úgy nevetek, mint még soha az elmúlt 7 évben. Ezt végig gondolva elállt a szavam, és rájöttem, hogy nem az vagyok, aki voltam. Látva, milyen messzire kerültem régi önmagamtól, enyhén depressziósnak éreztem magam.

Végül mégis összeszedtem a gondolataimat és rákérdeztem.
– Szóval, mi az oka a hirtelen megjelenésednek?
Amy arca elvesztette fényét. Egy pillanatig azon töprengtem, hogy nem fog–e sírni, de aztán benyúlt a táskájába, és előhúzott egy kis láncot.
– A lakásom raktárát takarítottam, és ezt találtam – mondta lassan, mielőtt a nyitott tenyerembe tette a láncot.
– Kyra aznap adta nekem, amikor elváltunk. Csak arra gondoltam, hogy hozzád kéne tartoznia.

Reméltem, hogy nem fogja megemlíteni. Őszintén szólva még most is fáj, ha rájuk gondolok. Egy egész évbe telt, mire kiszabadultam a depressziómból, életem legrosszabb napjaiból. Nem tudtam, van-e erőm újra elviselni. Ennek ellenére kinyitottam a tenyerem (fogalmam sem volt, mikor zártam be), és megvizsgáltam a láncot.

Ezüst, a végén kis szívvel. Azonnal felismertem, hiszen tőlem kapta ajándékba. Kyra mindig is megőrült a láncokért, ez tagadhatatlan. Lányok és ékszereik, mi? Imádta ezt! Ez volt a kedvence, és mégis egyszerűen Amynek adta. Ez mindennél jobban megmutatta a barátságukat .

– Nem. – mondtam halkan és felálltam. Amy is felállt és zavartnak tűnt.
– Nekem is vannak emlékeim. De Kyra ezt neked adta, és nem érezném jól magam, ha ez nálam maradna.

Visszatettem a láncot a kezébe, és azt mondtam:
– Emellett biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban áll rajtad.
Amy szeme nedves volt. Szerintem az enyém is, de nem akartam ellenőrizni.
– Köszönöm – mondta remegő hangon. A nyakába tette a láncot, én pedig segítettem hátul bekapcsolni, ujjaimmal enyhén súroltam a nyakbőrét.

– Látod, tökéletesen illik hozzád!? – kérdeztem mosolyogva, miután ráadtam. Visszamosolygott rám, sötétkék szemei most még kékebbnek tűntek, mint valaha. Aztán tett egy lépést előre, szorosan elém állt és izgatott tekintettel nézett rám. A feje előre mozdult, én meg anélkül, hogy ezen gondolkodtam volna, az enyémet hátrahúztam. Amy úgy bámult rám, mintha egy pofont kapott volna, aztán…
– Indulnom kellene, 12-kor az állomáson kell lennem – mondta hirtelen, és ő is visszahúzódott.

Én is magamhoz tértem, de nyugodtan vettem a dolgot, már csak azért is, mert fogalmam sem volt, hogy mi volt ez.
– Rendben van. Elvigyelek?
– Nem – válaszolta éles hangon, amikor felajánlottam – Jobb lesz, ha sétálok egy kicsit.

Amy nagyon tétovának és zavartnak tűnt, amikor visszavette a kapucnis pulcsiját, és hidd el, az érzés kölcsönös volt. Látszott, hogy mondani akart valamit, de képtelen volt megtenni. Azon kaptam magam, hogy jobban félek, mint évek óta.
– Viszlát, David. Köszönöm a kávét – mondta, és kinyitotta a bejárati ajtót.
Az ajtóban állva megölelt, ami mintha kicsit elhúzódott volna, mielőtt a csuklyáját a fejére húzta, majd fürgén elsétált.

Néztem, ahogy elmegy, miután becsukta az ajtót. Nagyon ideges lettem. Az agyam pörgött és még mindig azon töprengtem, mi a fene történt az imént. Nem lehet az, aminek gondolom! Visszaültem a kanapéra, és üres tekintettel bámultam a dohányzóasztalon lévő csészét, míg a csörgő telefon vissza nem térített a valóságba.

* * *

A következő hetekben sokkal magabiztosabbnak éreztem magam. Észrevettem, hogy minden ok nélkül megváltozom. E változás nem volt tudatos. Egy új identitás! Munka után emberekkel való találkozás, lerészegedés és más jó szórakozás. Az új hozzáállásom minden bizonnyal népszerűbbé tett a kollégáim körében, bár ügyeltem arra, hogy továbbra is végezzem a munkát és soha ne vigyem túlzásba új énemet. Végül is én voltam a vezérigazgató, és elvárták, hogy felelősen viselkedjek.

Rájöttem, hogy az irodában nagyon sok vonzó nő van, akiket évek óta észre sem vettem és azon kaptam magam, hogy flörtölök velük. Különösen Sarah–val. Arra lettem figyelmes, hogy egyre több időt töltök vele és élvezem minden együtt töltött másodpercünket. És mégis. Bár most boldogabb vagyok, mint évek óta, nem tudtam megtenni ezt az utolsó lépést. Nem tudtam őt elhívni randira. Valami meggátolt.

Az akaratom és az elmém között állandó harc dúlt, mígnem úgy döntöttem, hogy ez csak egy egyszerű, megoldandó probléma. Fel akartam hívni Sarah-t, hogy elhívjam, de most se tudtam. Ezért úgy döntöttem, nem foglalkozom ezzel. Én ilyen maradok. Az új hozzáállásom kötetlen flörtölés, semmi több. És bár tudtam, hogy ez nem fair vele szemben, úgy gondoltam, hogy ez a legtöbb, amit tehetek. Így a legjobb mindenkinek – és néha a másodperc töredékére sikerül meggyőznöm magam erről.

* * *

KÉT HÓNAPPAL KÉSŐBB

Hazafelé tartó úton végig zuhogott az eső. Miután beugrottam a helyi szupermarketbe kaját venni, átázva indultam vissza a kocsihoz, amikor véletlenül belebotlottam valakibe. A sors vagy a véletlen egybeesés műve, hogy ő volt az?

– Amy? – kérdeztem, mert egyszerűen képtelen voltam elhinni. Úgy nézett ki, mint aki órák óta kint van, teljesen átázott. Ruhája annyira elázott, hogy formátlanná vált, a csuklyája pedig egyáltalán nem tudta szárazon tartani a fejét. Egy kis bőrönd volt nála. Nem tudtam nem sajnálni őt, az ázott kis madárkát.
– David? Istenem, micsoda véletlen!? – kiáltott fel vidáman, még ebben az időben is. Intettem neki, hogy jöjjön velem a kocsimhoz.
– Mi a fenét csinálsz itt? – kérdeztem aggódva, miközben kinyitottam a csomagtartót, és betettem a bevásárlótáskákat és a bőröndjét.

– Csak egy apró probléma. A barátom házában kellett volna lennem, de úgy tűnik, a családja az utolsó pillanatban másként döntött. Mindenki elment az unokatestvérük házába, vidékre – mondta Amy, és a hétköznapi hangvétele valahogy mulatságossá tette az egész forgatókönyvet. – Szóval az elmúlt egy órát azzal töltöttem, hogy sétáltam az esőben és próbáltam szállodát találni ennek a városnak ebben a gödrében.
– Nos, biztosan jobban kezeled a helyzetet, mint én - válaszoltam nevetve.
– Ha ez velem történt volna, 2 mérföldes körzetből hallaná az átkaimat, de úgy, hogy a holtak is kifordulnának a sírjukból.

Amikor becsuktam a csomagtartót, hallottam, hogy Amy megkérdezi, tudom-e, hogy van-e közel hotel, amikor a semmiből megkérdeztem:
– Miért nem maradsz nálam?

Tényleg ezt mondtam? Miért mondtam ezt?

– Maradjak…….. nálad? – kérdezte Amy lassan. Lehet, hogy csak nekem tűnt úgy, vagy igazából is felcsillant a szeme?

Oké, David, nem vonhatod vissza, amit az imént mondtál, úgyhogy légy magabiztos.

– Persze, úgy értem, ez csak egy éjszaka, nem igaz? - mondtam, és a hangomat olyan hétköznapinak mutattam, amennyire csak lehetséges volt.
– Nekem úgy tűnik, könnyebb választás ez, mint egy szállodát fizetni, de ez a te döntésed.

Úgy tűnt, Amy fontolóra vette a lehetőséget, de valahogy tudtam, hogy már döntött. Csak nem akart túl lelkesnek tűnni. Így hát türelmesen vártam, majd néhány másodperccel később:

– Persze, azt hiszem, így logikus – válaszolta Amy mosolyogva. Ahogy beült a kocsiba, felnéztem az égre és láthattam, hogy az időjárás határozottan egyre rosszabbra vált. Sóhajtva én is beültem a kocsimba és indítottam. Valahol a tudatom mélyén, miközben kifelé húzódtam, azon töprengtem, vajon jó ötlet-e Amy itt maradása, de úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom ezt a gondolatot, és elindultam hazafelé.

* * *

Körülbelül fél órával később értünk el a házamhoz, ez alatt az eső viharrá vált. Gyakran villámok száguldottak végig az égen, amit a mennydörgés fülsiketítő hangja követett. Az eső könyörtelenül áztatott minket, miközben felfelé haladtunk az ösvényen. Amy szorosan hozzám bújt, hogy megóvja magát a legrosszabb felhőszakadástól. A bejárati ajtóhoz érve odaadtam neki a kulcsaimat (én vittem a táskákat és a bőröndöt), ő gyorsan kinyitotta az ajtót, mielőtt berontott volna, alig várva, hogy megszabaduljon a záportól. Követtem a példáját, berúgtam magam mögött az ajtót, mielőtt a táskákat a folyosóra tettem, miközben minden ok nélkül szétröhögtük a fejünket.

Miután megnyugodtam, Amyhez fordultam, és azt mondtam:
– Nyugodtan válassz egyet az emeleti szobák közül, ahol megszállhatsz. Megköszönte és felment a lépcsőn. Pár pillanatra akaratlanul megbámultam a fenekét, mikor ment fel, ahogy ringott minden lépésnél. Aztán szinte kényszerítettem magam, hogy elfordítsam a tekintetemet.

– A jobb szélső szoba az enyém, úgyhogy az foglalt! – kiáltottam utána.
A kabátom a radiátorra helyeztem, majd követtem őt az emeletre, a szobámba, és át akartam öltözni néhány száraz ruhába. A földön heverő ruhahegyben turkálva találtam egy pólót és egy farmernadrágot, amit felvettem. Rövid gondolkodás után használtam egy kis dezodort is, hogy elfedjem az esőszagot. Megnéztem a tükörképemet, és megfelelőnek találtam, éppen lefelé tartottam, amikor Amy hirtelen kijött a szobájából, és egyenesen elém vágódott.

– Bocs David, nem néztem, hová lépek – mondta Amy bocsánat kérően.
– Semmi gond, az én hibám volt. Nem szoktam hozzá, hogy valaki más is van a házban – válaszoltam óvatos mosollyal. Elhaladtam mellette, a lépcsőn voltam, amikor megkérdezte:
– Hé, nem bánnád, ha a fürdőszobádat használnám? Nagy szükségem van egy forró zuhanyra ekkora hideg eső után.

Egy pillanatra eszembe jutott egy kép, amint Amy éppen zuhanyozik.

– Nem, persze, rendben van. Ott van a fürdőszoba - válaszoltam lazán, mielőtt lementem volna, majd rászóltam magamra, hogy kapaszkodjak.
A vacsora készítése közben (gondoltam, hogy főzni is illene, ha már vendégem van) meggyőztem magam, hogy Amyvel kapcsolatos szexuális gondolatom csak emiatt az egész helyzet miatt lehet. Ha valaki más lány szállna meg a házamban, valószínűleg ugyanilyen hatással lenne rám. Semmi köze nem volt hozzá.

Amy…… Kyra barátja volt; olyan, mint egy második lányom. Semmi más, csak atyai érzéseim lehetnek iránta, és ezt többször is megismételtem magamban. És mégis…

* * *

A főzés végeztével úgy döntöttem, tartok egy kis szünetet, és megnézek egy focimeccset, amiről néhány barátom beszélt az elmúlt héten. Az biztos, hogy pokoli játék volt. Bár döntetlen volt az eredmény, de volt néhány látványos megmozdulás és pár érdekes szabálytalanság. Úgy elmerültem a játékban, hogy nem hallottam, ahogy Amy besétál. Csak amikor megkérdezte, van-e vacsora, akkor fordultam felé és megdermedtem.

Amy ruhaválasztása nagyon… testhezálló volt. Rózsaszín pizsamanadrágot viselt, amely szorosan tapadt a lábára és meglehetősen jól mutatta hosszú combjait és fenekét. Ehhez egy fehér felsőt húzott, ami kicsit kicsi volt neki, így nagyon tisztán láthattam a melleit és a melltartó körvonalát. Azt is lehetővé tette, hogy lássam a köldök egy vékony szeletét, és ez minden mással kombinálva úgy nézett ki…

Találkozott kíváncsi pillantásommal, én pedig a ruhájára biccentettem.

– Ó, az – sóhajtott a lány – Gondoltam a barátommal maradok éjszakára és csak a hálóruháimat hoztam magammal. Na meg ami rajtam volt és mostanra átáztak, így ez nem hagy sok választási lehetőséget. Ezenkívül látnod kéne, milyen ruhákat visel ő éjszaka.
– Szóval, mindketten együtt töltitek az éjszakát egy szobában, ilyen ruhákban. Szeretnél még valamit elmondani? – mondtam kérdő hangon és felvontam a szemöldökömet, mielőtt megállhattam volna.
– Azt hiszem, tényleg igaz, hogy a férfiak nem öregszenek soha – válaszolta apró vigyorral, én pedig vettem egy mély levegőt. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy ezt mondtam. Még meglepőbb, hogy úgy tűnt, nem bánta, sőt, úgy látszott, tetszett neki.

Elhaladva mellettem Amy letelepedett az oldalfal melletti kanapéra. Odaadtam neki a távirányítót és megkérdeztem, biztos-e benne, hogy most vacsorázni akar, mivel még csak negyed hét volt. Igennel válaszolt, így elindultam a konyhába, és néhány perc múlva visszatértem két tányér olaszos tésztával .
Paradicsomos tészta a saját készítésű szószommal, egy csipetnyi fűszerrel (Mondj, amit akarsz, de én mindig büszke voltam a főztömre).

Az evés közbeni reakciójából ítélve Amy határozottan rajongója lett ennek az ételnek.

– Istenem, ez finom! – mondta, vagy valami hasonlót, mivel a szája tele volt tésztával.
– Köszönöm – válaszoltam – Semmiség.
– Kímélj meg a szerénységedtől. Aki ilyen jó ételt készít, annak szabad egy kicsit dicsekednie.
– Nos, megteszem, amit tudok – válaszoltam nevetve, mielőtt visszafordultam a tévéhez

Sajnos Amy úgy döntött, hogy megnéz valami romantikus filmet, ami nem igazán tartozott a kedvenceim közé, de ő a vendég, ezért úgy döntöttem, hogy végig szenvedem, és anélkül, hogy igazán odafigyeltem volna, megnéztem.

Nem sokkal később, miután mindketten végeztünk az evéssel, amikor elfordítottam a fejem, hogy megnézzem az órát, a tekintetem Amyre siklott, mielőtt visszatértem volna rá. Mivel a kanapé oldalt állt, a lány a kanapén oldalvást ült, lábait a karfára támasztva. Szemeim végigfutottak hosszú lábain; a szűk pizsama mindent megmutatott, mielőtt a befedte a mellét, a felső alá rejtve azt. Ismét lenyűgözött a mellei kerekdedsége, és azt mondtam magamnak, hogy ennek egy push-up melltartónak kell lennie, a természetes mell semmiképpen sem tud így ellenállni a gravitációnak, hacsak nincs benne szilikon. De azt nem hittem volna…

Amy kissé megmozdult, én pedig sietve visszafordultam, hogy megnézzem a filmet. Persze utána néha-néha a szemem sarkából bámultam őt, és gyönyörködtem a testében. Egyik pillanatban a felsője kissé megemelkedett, ahogy nyújtózkodott. Nos, soha nem voltam köldök fétises srác, de látva a sima hasizmokat és a köldökét…
Természetesen minden alkalommal, amikor ránéztem, néhány másodperccel később bűntudatosan félrenéztem, és figyelmeztettem magam, hogy le kell állnom ezzel. De hidd el, nem volt könnyű.

Ahogy a film elérte a tetőpontját (a két főszereplő összejön, tényleg meglepődtél?), Amy váratlanul megkérdezte.
– Gondolkoztál már azon, hogy újra megnősülj?
Vicces, meg kellene sértődnöm, hogy ilyen személyes kérdést tett fel, mégse tehettem úgy, mintha soha nem gondoltam volna rá. Valóban lehet még egy házasság a jövőmben?

– Nem tudom – válaszoltam őszintén, pillanatnyi gondolkodás után
– Nem tudom, képes lennék-e rá
– Ez nevetséges. Nem maradhatsz így örökké – mondta Amy szenvedélyesen – Képzeld el, ha meghaltál volna, szeretnéd, ha Jeanne élete végéig parlagon maradna?

Logikája tagadhatatlan volt, de úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom. Helyette ezt mondtam.
– Ez nem olyan egyszerű, Amy.
Válaszul kikapcsolta a tévét, fogott egy széket, letette elém, majd leült rá.
Közvetlenül a szemembe nézve, a sötétkékjével a halványszürkémbe, így szólt.
– David, én vagyok az a lány, aki mellett ott voltál gyerekkoromban. Csak szeretném viszonozni a szívességet.

Ott ültem a kanapén, és azon töprengtem, mit tegyek. Egy részem le akart pihenni és hagyni, hogy ez a nap véget érjen, de ha valakivel beszélek egy problémáról, az mindig csökkenti a terhet, nem igaz?
– Oké, Amy – sóhajtottam.
– Igazad van, meg kellene próbálnom folytatni az életemet, de nem tudok bízni magamban. Hidd el megpróbáltam. Van az irodámban egy lány, akit Sarah-nak hívnak. Kedvelem őt, és egészen biztos vagyok benne, hogy ő is kedvel engem, de mit gondolsz? Valahányszor elmegyek, hogy elhívjam randizni, összeszorul a szám. VALAMI MEGÁLLÍT, MINDEN ALKALOMMAL! Szóval nem mintha választhatnék, hogy szingli maradok-e, mert még egy lányt sem tudok elhívni, pedig néha tényleg… hát… ez nem igazán számít. Mondd hát, Amy, mi a diagnózisod?

Egy pillanatnyi kínos csend követte a monológomat.
Őszintén szólva, kicsit jobban éreztem magam, miután kiengedtem a gőzt.
Amy válasza lassan jött, mintha gondosan válogatta volna meg a szavait.
– Bármi is akadályoz meg abban, hogy tovább lépj, az olyasmi, amit már régóta magadban tartasz, ennyit mondhatok. Ez egy késleltetett reakció.

Kis szünet után Amy ismét megszólalt.
– Van egy ötletem.
– Kérlek, bármit mondhatsz, ami segíthet rajtam.
– Ha erőszakkal próbálunk megoldani egy problémát, az soha nem segít. Olyan ez, mint amikor vizsgázol. Nem emlékszel a válaszra, ha kényszeríteni akarod, hogy megjelenjen. De ha megpróbálod kiüríteni az elméd, és hagyod, hogy a válasz megérkezzen…
– Komolyan? – kérdeztem hitetlenkedve – Ez a való életben sosem működik.
– Kipróbáltad?
– Persze…
Amy szigorú pillantást vetett rám válaszul. Így sóhajtottam egyet és arra gondoltam, hogy akár meg is próbálhatom. Lelassítottam a légzésem és becsuktam a szemem.

Rendben, gondoltam magamban, megpróbálva figyelmen kívül hagyni mennyire nevetséges, amit csinálok: „Most kiüríted az elmédet, Brain…”

Nem tudom, meddig ültem ott, de hihetetlen módon egy idő után rájöttem, hogy Amynek volt igaza. Ha hagytam, hogy az elmém ellazuljon, csendben ültem, a gondolatok és az emlékek feltámadtak bennem. Olyan dolgok, amelyekre addig nem is gondoltam. Ott ültem, és vártam, hogy megérkezzenek.
Nem tudom, mennyi időbe telt, de a másodperc töredéke alatt megértettem, és el sem hittem, hogy ilyen sokáig elkerülte a válasz a figyelmem. Hogy nem láttam ezt korábban? Hogy lehettem ennyire vak?

Kinyitva a szemem, először Amy sötétkék szemeit pillantottam meg. Aggódva nézett rám.
– Nos, sikerült? – kérdezte.
Felsóhajtottam, és Amy kérdő pillantása alatt csak annyit mondtam:
– Ez a bűntudat.
Úgy nézett rám, mintha őrült lennék, mielőtt azt mondta volna:
– Na, de... Miért?
– Jeanne és Kyra – válaszoltam nehézkes hangon – Sosem tettem meg mindent értük. A munkám nagyon sok időmet elvette. Én… Néha azon tűnődtem, vajon Kyra utál-e ezért? Megpróbáltam, hinned kell nekem, de nem tudtam mindenre időt szakítani... A pokolba is majdnem lemaradtam a születéséről. Milyen apa az aki lemarad a saját gyermeke születéséről? Ahogy nőtt, egyre kevesebb időt töltöttem otthon. Erre emlékezhetsz, hogy amikor itt voltál, hányszor voltam én is veletek?

Megálltam, és nehezen tudtam folytatni. Amit mindig is tudtam, most teljes erőből lecsap rám.
– Lehet, hogy kerestem nekik pénzt. Lehet, hogy elláttam őket – mondtam nagy erőfeszítéssel – De nem voltam sem jó férj, sem jó apa.
Ahogy hagytam, hogy eltaláljanak a szavak, az önutálat mély érzése tört ki a mellkasomban. Undorodtam magamtól. Felálltam, fel akartam menni aludni.
Azonban Amy is felállt, és csak annyit mondott.
– Tévedsz.

Vitatkozni akartam a véleményével, de ő egy kézlegyintéssel elhallgatott.
– Nem, figyelj. Lehet, hogy igaz, hogy keveset voltál a közelben, de amikor voltál, jobban vigyáztál a feleségedre és Kyrára, mint a legtöbb apa, aki mindig a közelben van. Hidd el, te sokkal jobb apa voltál Kyrának, mint nekem az apám. Értük dolgoztál, és tényleg azt hiszed, hogy utálnának érte?”
– De…
– Tudom, hogy Kyra soha nem gyűlölt téged. Amikor vele voltam, nem telt el nap anélkül, hogy legalább egyszer ne mondta volna, milyen fantasztikus vagy. Azokon a napokon, amikor nem voltál vele, több mint bepótoltad azokban a napokban, amikor ott voltál. Kyra szeretett téged. A feleséged is szeretett téged. Valójában az egyetlen személy, aki gyűlöl, az te magad vagy és még csak alapos okod sincs rá.

Amy odalépett hozzám, megragadta a vállamat, egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta:
– Az a sok szeretet, amit Jeanne és Kyra iránt éreztél, semmi sem volt ahhoz képest, amit ők irántad éreztek. Annyira szerettek, és megszakadna a szívük, ha most hallanának téged.
Úgy éreztem, képtelen vagyok egyetérteni vele, bármennyire is akartam. Nem tudom, meddig álltam ott némán, de hirtelen könnybe lábadt a szemem. Kyra nevetésére, Jeanne mosolyára, hármunkra gondoltam. Akkor nem sírtam a temetésen, de most könnyek folytak le az arcomon és anélkül, hogy tudtam volna miért, összetört a lelkem. Alig éreztem Amy megnyugtató ölelését, a szívem csak Jeanne-ért és Kyráért kiáltott, az elveszett családomért.

* * *

Kis idő múlva elhagytam a házat, és Amyt kértem meg, hogy figyeljen rá. Friss levegőre volt szükségem. Úgy döntöttem, sétálok egyet, hogy kitisztítsam az elmémet. Szerencsére a vihar elült, nem látszott egy felhő sem. Az éjszakai égbolt tisztábbnak tűnt a szokásosnál, és a csillagok fényesebben ragyogtak, mint valaha láttam.

Amy szavai még mindig visszhangoztak az agyamban, ahogy sétáltam, és ráébredtem, milyen hülye voltam. Nem számít, ha nem voltam annyit a közelben, amennyit lehetett volna. Jót tettem a feleségemmel és a gyermekemmel. Tulajdonképpen mindent megtettem értük, amit tudtam. Gondolatok nélkül jártam a városban. Egy idő után a helyi parkban találtam magam. Mosolyogtam, ahogy ömlöttek az emlékek, Kyra a hintán, a nevetése. A fáradtságtól sóhajtva beléptem, letöröltem az esőcseppeket egy padról. Ugyanarról a padról, ahol Jeanne és én ültünk egykor, és leültem. A régi szép idők átfutottak az agyamon, elárasztottak az emlékek és hamarosan azon kaptam magam, hogy pokolian nevetek. Fogalmam sincs miért, de az éjszaka visszhangzott az őrült, szédítő nevetésemtől.
Abban a pillanatban, miközben nevettem, rájöttem, hogy a bűntudat soha többé nem fog zavarni. Szerettem Jeanne-t és Kyrát, és a kegyetlen sors elvitte őket. De ez nem volt ok a szomorúságra. Az életet az ő emlékükben kellene ünnepelnem, és ha ez azt jelenti, hogy tovább kell lépni, akkor legyen. Tudom, hogy támogatni fognak.

Elégedetten hátra dőltem és néztem az éjszakai eget, a hideg alig hatott rám. Elképesztő, hogy a csillagok ragyogása milyen lenyűgöző lehet. Elrepült az idő, 10 óra lett és úgy döntöttem, hogy haza megyek.
Most már a hazaúton is gyorsan múlt az idő, az elmém teljesen megnyugodott. Mielőtt észbe kaphattam volna, már a bejárati ajtó előtt álltam. Belépve a nappali felé tartottam.
Amy a kanapén ült, látszólag elmerült a saját gondolataiban és csak akkor vett észre, amikor egy kicsit köhintettem.
Felcsillant a szeme, amikor meglátott és melegen mosolygott rám. A lány felállt.
– Na, most hogy érzed magad? – kérdezte, miközben hozzám lépett.
– Jobban, és ez miattad van. Többel fogok tartozni neked, mint amennyit valaha is meg tudnék adni.

Meglepetésemre odajött hozzám és átölelt. A kezdeti sokk után visszaöleltem, és élveztem a kellemes meleget, miután annyi ideig hidegben voltam. A bal kezem a derekára csúszott, míg a jobbom felemelkedett, hogy megsimogassa a haját. Nem volt logikus magyarázatom erre, de helyesnek éreztem. A mondandóm hallatán elégedetten felsóhajtott és hozzám bújt, fejét a vállamra hajtotta. Ekkor kezdtem ideges lenni, de meggyőztem magam, hogy túlreagálom.

Egy idő után visszahúzódott, kezét a vállamra tette. Szemében buja pillantás volt, ugyanaz, mint legutóbb. Ahogy az elmém figyelmeztető lámpákat villantott, ő előrehajolt és ezúttal nem tudtam megmozdulni. Ajkai gyengéden súrolták az enyémet, és mielőtt észrevettem volna, visszacsókoltam. Ajkának érintése előhozott belőlem egy olyan részt, ami nagyon sokáig el volt temetve, és így nem is gondoltam arra, hogy mit csinálok. Csak amikor éreztem, hogy a nyelve a számba csúszott, akkor álltam meg meglepődve.

A megértés a másodperc töredékével később jött. Összezavarodva és önmagamtól undorodva ellöktem magamtól.
– Mi a fene! – kiáltottam inkább magamnak, mint neki.

Amy megbántott tekintettel nézett rám. Ez a pillantás bűntudatot keltett bennem, pedig technikailag nem csináltam semmi rosszat. Aztán a tekintete hideg dühbe változott.
– Amy, miről van szó? Miért…
– Hülye vagy? – kérdezte hideg hangon. – Tényleg nem érted?

Azt hiszem, életemben nem voltam ennyire összezavarodva. Fogalmam sem volt, mi történik, vagy talán csak nem akartam elfogadni azt, amiről azt hittem, hogy történik. Akárhogy is, nem válaszoltam semmit. Hosszú szünet következett, miközben próbáltam megtalálni a szavakat.

– Amy – mondtam lassan – Olyan vagy nekem, mintha a lányom lennél. Nem értem, miért tennéd...
– Nos, én nem így gondolok rád. Számomra mindig te leszel az első szerelmem, az első személy, aki iránt… érzelmeim voltak.
Nem tudtam megszólalni.
– Akarod tudni, mi a fő ok, amiért két hónappal ezelőtt idejöttem?
Nem válaszoltam semmit, csak hallgattam.
– Az, hogy egy lakásban éltem egyedül, mert a szüleim elváltak, egyszerűen… magányosnak éreztem magam. Még akkor is, ha a barátaimmal lehetek, úgy érzem, nemkívánatos személy vagyok. Nem tudom te hogy kezeled, de nekem nehéz egyedül élni. Megszoktam, hogy egész életemben törődnek velem, és ezért leginkább te vagy a felelős. Aztán, amikor megtaláltam a láncot, eszembe jutott minden veled kapcsolatban.

Az arca vörös volt a zavartól, de nem hagyta abba.
– 12 éves korom óta szerelmes vagyok beléd. Megbízható voltál. Te törődtél velem. Te... – megtorpant, arca skarlátvörös lett, mintha csak most vette volna észre, mit mond.
Ami engem illet, úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém. Megint elkeserített a tudatlanságom és a butaságom. Hogy nem láttam ezt korábban?

– Amy, nem értem. Te…
– Csak arról van szó, hogy veled akarok lenni és ez részemről még mindig a szerelem egy apró, kis lángja.
– Amy, ezek az érzéseid nem ritkák – mondtam sóhajtva, figyelmen kívül hagyva a fejemben cikázó elvetemült gondolatokat – Ez csak egy vonzalom, és…
– Úgy nézek ki, mint aki 12 éves? Most 20 éves vagyok és elmondhatom, hogy az irántad érzett érzéseim nem változnak egykönnyen.
Csak felnyögtem a csalódottságtól, és egyenesen rá nézve azt mondtam:
– Amy, nem tudom, mit mondhatnék még, hogy megértsd.

Sokáig bámult rám, kereste a szavakat, majd felsóhajtott, elfordult és azt mondta:
– Nem kell semmit se mondanod. Felmegyek az emeletre és békén hagylak. Köszönöm, hogy itt maradhatok.

És ezzel elhagyta a szobát, és úgy látszott mintha sírna. Meg akartam vigasztalni, de azon kaptam magam, hogy nem találom a szavakat, ezért elengedtem. Ledobtam magam a kanapéra, miközben a fejemben zajló belső harcok elhatalmasodtak rajtam.

Nem sokkal ezután biztosan elaludtam, mert két órával később ébredtem fel. Szememet dörzsölve ásítottam, mielőtt kinyújtottam volna az izmaim. Körülbelül egy percnyi tudatlan boldogságot élvezhettem, mielőtt a nap eseményei elértek. Amy ittléte… a csók… a vallomása… minden.

Kezemet a fejemre téve felnyögtem. Kit hibáztathatnék ebben a helyzetben? Valahogy nem hittem, hogy bármelyikünk is hibázott volna. Szeretnék segíteni neki, ahogy ő segített nekem, de… hogy tudnék lefeküdni valakivel, aki olyan számomra, mintha a lányom lenne?
Várj! Akár hívhatom úgy is? Úgy értem, a legtöbb apa általában nem fantáziál a lányaival kapcsolatban, igaz? És egészen biztos vagyok benne, hogy nem akarok vérfertőzést. Vagy mégis?

Jézusom, mennyi kérdés! És egyiküket sem tudom megválaszolni. Még egyet sem!
Gondolatban nyakon vágva magam, kimentem a konyhába. Ittam egy pohár hideg vizet. Eszembe jutott, hogy Amy hogyan segített nekem korábban.
Egyáltalán lehetséges lenne, hogy kétszer működjön? Nem árt próbálkozni.
Mivel nem akartam esélyt adni magamnak a meghátrálásra, keresztbe tett lábakkal ültem a földre. Behunytam a szemem, és csak a lassú légzésre koncentráltam. Be, ki. Igyekeztem semmi másra nem gondolni. Ezt tettem, ameddig csak tudtam, mielőtt kinyitottam a szemem és hagytam, hogy a gondolatok eszembe jussanak.

Amy néz rám. Kyra a hintáknál, Jeanne fotózik. Sarah nevet a viccemen.
Amy mennyire olyan volt számomra, mint a saját lányom.
Volt!
Nem „van”! 'Volt'!
Ami biztosan azt jelenti, hogy most nem az. Igaz?

A 13 éves Amy olyan volt számomra, mintha a saját lányom lett volna, de az egyszerű igazság az, hogy az a nő, aki ma este a házamban tartózkodik, már nem ő. Miután az első látogatása során megpróbált megcsókolni, már nem tudtam úgy gondolni rá.
Talán nem mondanám ezt, ha lett volna az életemben egy állandó nő, de nem volt. Megpróbáltam elképzelni, amennyire tudtam, de rájöttem már el sem tudnám képzelni 13 évesnek. Most olyannak láttam őt, amilyen valójában volt. Egy gyönyörű, szellemes, fiatal nőnek. Most már csak bátorságra van szükségem, hogy felmenjek és elmondjam ezt neki.

* * *

Az ajtaja előtt állva azon kaptam magam, hogy tétovázok. Az utolsó pillanatban is kétségek próbáltak eltántorítani a szándékomtól, de félrelöktem azokat és bekopogtam az ajtón. Megvártam, amíg meghallottam a válaszát és beléptem. Amy az ágy szélén ült és próbálta elrejteni érzelmeit nyugodt álarca mögé.

– Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan, még azok után is. Még így is velem törődött. Ez minden másnál jobban megerősített abban, hogy helyesen cselekszem.
– Semmi, csak rájöttem, hogy… igazad volt – válaszoltam, és odamentem hozzá.
Amy a szemembe nézett, a sötétkékből a halványszürkébe és remegő hangon megkérdezte:
– Miről… miről?
Kezemet a derekára téve finoman magam felé húztam, és ujjammal megsimítottam a felső ajkát. Amy megborzongott az ölelésemben, de mielőtt bármit is mondhatott volna, közel hajoltam és megcsókoltam.
 Szemei elkerekedtek a döbbenettől, de azért a számba nyögött és visszacsókolt. Ezúttal azonban én kezdtem el a nyelvemmel szétválasztani az ajkait, és az ő engedélyével elkezdtem a mélyére kalandozni. Amy szó szerint remegett a kezemben és visszaszívta a nyelvemet. Finoman megharaptam az alsó ajkát, miközben a kezem felcsúsztattam a hátán, majd visszahúzódtam, és azt mondtam.
– Erről.

Kisimítottam egy kósza hajszálat az arcából, miközben ő egész testében reszketett az érintéstől. Vártam a válaszát. Kemény tekintettel nézett rám, olyan pillantással, amitől azt hittem, hogy túl messzire mentem, és ezért pofont fogok kapni, de mielőtt elkezdhettem volna bocsánatot kérni, szó szerint letámadott. A lendülettől majdnem hanyatt estem, miközben hevesen megcsókolt. Ahogy a hátam nekiütközött a falnak, kezeim leereszkedtek, és megragadva a fenekét, megemeltem a testét. Amynek tetszett az ötlet, mert a derekam köré fonta a lábát, és egész idő alatt olyan csábosan csókolt, hogy nem tudtam másra gondolni.

Függőleges ölelkezésünkbe záródva nem vettem észre az utamba akadt ágyat, és ahogy a térdem összeért vele, hanyatt estem a matracra, Amy pedig elterült rajtam. Azt tapasztaltam, hogy az alsó ajkának finom harapdálása még lelkesebbé tette, és tőlem telhetően vissza is éltem ezzel, míg végül elszakadt a számtól, hogy levegőt vegyen.

Mindketten őrülten ziháltunk, és a szívem olyan hevesen vert, hogy már kissé fájt. Egy ideje nem éreztem ilyen szenvedélyt, és ez Amy tombolásával kombinálva olyan volt, mintha egy öregember, aki egész életében süket volt, hirtelen fejhallgatót viselve dubstep-et hallgatna. Teljes hangerőn. És a hatás jó volt.
– A fenébe is, Amy, nagyon régóta nem éreztem ilyesmit – sóhajtottam elégedetten.
Lenézett rám, és azt mondta:
– Ez a te átkozott hibád! Megtehettük volna ezt két hónapja… de nem, meg kellett várnod…
Megragadtam, megpördültem, és úgy helyezkedtem, hogy hosszában feküdjünk az ágyon, de most én voltam felül.
– Két hónap, mi? Azt hiszem, be kell pótolnunk azt az időt – válaszoltam, és megcsókoltam ajkait, majd lassan lefelé indultam. Gyengéden végig simítva ajkammal a nyakát, élvezve halk nyögéseit, nagyon lassú tempóban haladtam lefelé, cukkolni akartam őt. Csókokat nyomtam a kulcscsontjára, miközben lassan felfelé húztam a blúzát. Amy átlátta a szándékomat és kissé elhúzódva tőlem, felemelte a karjait, hogy le tudjam venni róla, felfedve egy sötétkék melltartót, amit gyorsan lecsatoltam, majd félredobtam. És ekkor végre megkaptam a választ arra a kérdésre, amelyen azóta gondolkodtam, hogy először megláttam. Határozottan nem hamis!

Tökéletesek voltak a mellei, B-es méretűre tippelek, de erősen meredezett, és ez a feszesség... Óvatosan rátettem a kezemet és a hüvelykujjammal megdörzsöltem a mellbimbókat, enyhén megszorítottam és… A fenébe is, sikerült! Hihetetlenül éreztem magam!

Amy nyöszörgött, miközben a mellbimbóival játszottam, enyhén húzgálva őket, és néztem, hogyan nyúlnak meg. Lenyűgözött a melle, és akkor sem tudtam volna megállni, ha akartam volna. Megragadtam, átfordítottam, így rajtam volt, és a bal mellbimbójához igazodtam. Látva a várakozást az arcán, mindent megtettem, hogy meghosszabbítsam az elkerülhetetlent, végig dörzsöltem a kezemmel a hátán, miközben ajkaimmal a mellbimbóit simogattam. Amy felizgult látványa hatalmas élmény volt számomra.

De persze az emberi eltökéltség csak határok között tartható, és amikor szó szerint megpróbálja a számra erőltetni a mellét, sejtettem, hogy eleget halogattam, és finoman megnyaltam. Amy hirtelen megmozdult a markom alatt, és izgett-mozgott, miközben a nyelvemmel megtámadtam a mellbimbóját. Óvatosan megharaptam néhányszor mindkettőt, utána bal mellbimbóját kezdtem szopogatni.

Hihetetlen mennyi érzékenység szorult belé, mert nagyot nyögött örömében, amikor megragadta a fejem, és még jobban a mellébe nyomta. Számomra a mellbimbója ugyanolyan ízű volt, mint a bőr bármely más része, de a tudat, hogy mit művel ez vele, nagy megelégedéssel töltött el. Álmomban se gondoltam volna, hogy ilyen finomnak érezhetem.
Ekkor magához húzta a fejem és megcsókolt, vad párbajra kényszerítve a nyelvünket. Éreztem minden részét, amit elérhettem, mielőtt lenyomott volna és azt suttogta: „Kérlek…”

Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy megértsem, mit kér tőlem. Ahogy megcsókoltam a köldökét, izgatottságának illata felkeltette a figyelmemet, és kíváncsiságból lefelé mozdultam, majd lassan levettem a pizsama alsót és a bugyit, aztán megdermedtem a meglepetéstől.
Ha azt mondjuk, hogy „nedves” volt, az nagyon alávaló állítás, teljesen átázott. Jézusom, ez a lány kívánós volt. Egy vonalat húztam a hasítékán, megsimogattam duzzadt ajkait, és hallottam, ahogy örömmel szusszant.

Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára ezt csináltam, de vannak dolgok, amiket nem felejtesz el soha. Arcomat a puncijához nyomtam, finoman belefújtam, ezzel is izgatva őt, majd egy mozdulattal végigsimítottam a nyelvemmel a hasítékán, amitől hevesen megrándult. A nedveinek ízét máris megkedveltem, mert valami édes volt benne, de még mindig nem voltam biztos magamban, így eleinte nagyon lassan vettem a dolgokat. Finoman átnyálaztam a külső ajkait. Nagyon élveztem az előkészítését. Kuncogtam, miközben a hüvelykujjamat a csiklója fölött tartottam, és időnként megsimogattam.

Amy szapora nyögései még jobban feldobtak, és amikor végül már nem tudtam ellenállni, és esély volt rá, hogy csalódottságában fizikailag bántson, bedugtam a nyelvem és nyalogatni kezdtem a puncijának minden centiméterét, felhasználva a hangokat, amiket kiadott, hogy megítéljem érzékeny pontjait. Kerültem a csiklóját, mert meg akartam tudni, hogy el tudom-e hozni az orgazmusig anélkül, hogy ezt használnám, ezért időm nagy részét a nyelvemmel való kereséssel töltöttem, és mélyen a hüvelyébe merültem. Meglepő módon azt tapasztaltam, hogy az íze egyre jobb lett, minél többször kóstoltam. Arra jutottam, hogy ez egy szerzett íz, amelyet nagyon gyorsan meg lehet kedvelni.

Addig dolgoztam rajta, ameddig csak tudtam. Ő időnként enyhén megrándult az általam okozott mini-orgazmusoktól, amíg végül megéreztem a nyögései hangerejéből és hangmagasságából és abból, ahogy a lábai remegni kezdtek, na meg az egész teste, hogy közel van az orgazmusához. Ezt érezve a számat a puncijára tapasztottam, és kíméletlenül megtámadtam a csiklóját, nyelvemmel gyorsan csapkodva azt.

Amy összerándult, és hangosan felkiáltott, amikor felért a csúcsra és a számat elöntötte a nedve. Mindent megtettem, hogy a lehető legtovább fenntartsam az orgazmusát, míg végül visszaroskadt az ágyra, én pedig elhúzódtam. Úgy helyezkedtem, hogy mellette feküdjek, magamhoz húztam és átöleltem, amíg vissza nem nyerte a lélegzetét.

Fokozatosan abbahagyta a remegést a karjaimban, és elég erőt talált magában ahhoz, hogy kimondja:
– Ez… váratlan volt. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jó leszel.
– Nos, Jeanne elég vad volt az ágyban, és nagyon sokat tanított nekem… nagyon tanulságos leckéket arról, hogyan legyek jobb a szexben.

Amy hallgatott, ujját végig simította a mellkasomon, mintha gondolataiba merült volna. Ideges voltam, de próbáltam leplezni, és megkérdeztem:
– És most mi van?
– Nem akarok félúton megállni. Végig akarom csinálni ezt.
– Jól vagy? Szexeltél már? – kérdeztem tétován, tudván hogyan sértődik meg néhány lány e kérdésen.
– Egyszer-kétszer, de elég felejthetőek voltak. De veled…
Elmosolyodtam, miközben Amy rám fordult és megragadta a farkam. A hirtelen érintéstől felnyögtem. Miközben a fejét a pinájához igazítottam, azt mondtam:
– Utolsó esély, biztos, hogy ezt akarod?

A lány elmosolyodott és mély levegőt véve, elkezdte lefelé nyomni magát. Éreztem, ahogy az ellenállás gyengül, mígnem a makkom hirtelen becsusszant . Amy felszisszent, ahogy a farkam szétfeszítette a pináját. Ezt a reakciót én is osztottam, mivel nagyon feszes volt.
Úgy nézett ki nagyon fáj neki, ezért felemelkedtem, hogy kintebb húzzam magam, de erőszakkal visszalökött.
– Amy, én…
– Tarts még így egy kicsit, kérlek!

Sóhajtva magamhoz szorítottam; átöleltem, ahogy fokozatosan egyre lazábbá vált. Ahogy egy kicsit lejjebb ereszkedett, a mellbimbói a szám közelébe kerültek. Segíteni akartam neki, finoman csapkodni kezdtem őket a nyelvemmel, miközben a jobb kezemmel megdörzsöltem a csiklóját. Ez a kombináció gyorsan meghozta az újabb orgazmusát, és az újonnan bekent picsa végre lehetővé tette, hogy a farkam teljesen belesüllyedjen.

Mindketten felnyögtünk, amikor éreztük, hogy a makkom a méhszájának ütközik, és minden akaraterőmre szükségem volt, hogy mozdulatlanul tudjak maradni, ameddig Amy teste alkalmazkodik a méretemhez. A forrósága és az érzéseim szinte lehetetlenné tették ezt a dolgot, emiatt úgy tűnt, hogy a farkam minden másodpercben keményebb lesz, de mikor Amy ajka rátalált az enyémre, mindez lényegtelennek tűnt. Meglepő módon azt tapasztaltam, hogy ez több, mint pusztán szex, és…

Amy lassan elkezdett fel-alá mozogni. Ekkor minden más gondolat eltűnt a fejemből. Csak hátra dőltem, és élveztem az érzéseket, amiket okozott. A tempója lassan nőtt és soha nem emelte feljebb magát néhány centinél. Felnyomtam magam, megfogtam a fenekét és lassan feljebb emeltem.
Amy nem ellenkezett, csak vonaglott a karjaimban. Nyögései és nyöszörgései csak fokozták bennem a vágyat, hogy gyorsabban mozogjak benne. Gyakran változtattam a behatolási szögben, figyeltem a reakcióit. Csak löktem és vártam…

Amy hirtelen felsikoltott, az egész teste megremegett, ahogy a farkam megsimogatta G–pontját. Ekkor minden korlát felszakadt bennem, megfordítottam, miközben gyors csókot adtam neki, és ismét teljesen elmerültem benne.

Kicsit elvesztettem a fókuszt, csak az arcát és a szemeit láttam. Az egyetlen dolog, amit hallottam, az az örömtől való sikolya volt. Az egyetlen dolog, amit mindketten tudtunk, azok az érzéseink és istenemre, az fantasztikus volt.

Amikor éreztem a nyomás növekedését a golyóimban, újra megváltoztattam a szöget, így a farkam folyamatosan súrolta a csiklóját. Lassan tologattam és amikor éreztem izgatottságom árulkodó jeleiből, hogy közel vagyok, kihúztam a farkam. Ahogy zavartan bámult rám, beledöngöltem a farkamat és megcsókoltam, hogy a számba nyögjön, amikor eléri az orgazmusát. Puncija lüktetése túl sok volt számomra. Orgazmusa csúcspontján meglocsoltam bensőjét a meleg spermámmal. Amint mindkettőnknek véget ért az orgazmusa, kicsúsztam belőle, egy kis pukkanást okozva, ahogy a farkam elhagyta a forró katlanját. A kimerültségtől lihegve, izzadtság borította a testünket. Alig sikerült kipréselnem magamból a szavakat:
– Le kéne zuhanyoznunk.
– Az várhat – válaszolta Amy mosolyogva, mielőtt rám feküdt, fejét a mellkasomra hajtva. Ahogy a légzése elmélyült, átkaroltam, jó ideje nem éreztem magam ilyen boldognak mielőtt én is az álom karjaiba zuhantam.

* * *

Amy az egész hetet velem töltötte. Ő nyaralt, én meg szabadságon voltam azon a héten. Szóval lehet, hogy a sors/karma/isten a felhőkben találta ki ezt nekem, és talán egyszer majd erőt fogok gyűjteni ahhoz, hogy megírjam mi történt azon a héten.

De most végül azon kaptam magam, hogy elvittem a helyi állomásra és vártam vele a vonatot. Rengeteg beszélgetésünk során megállapodtunk abban, hogy mostantól nálam tölti a szabadságát és bármikor meglátogathat, amikor csak akar. A vezérigazgatói állásommal annyi pénzt kerestem, amennyit egyedül elkölteni úgyse tudnék, ezért rábeszéltem, hogy a bankjában létrehozzak számára egy betétet. Sokáig ellenkezett, végül minden kifogását legyőztem. Úgy gondoltam, hogy ez hasznos lesz neki a ruházkodásnál és a lakbér fizetésnél.
Beszélgettünk a kapcsolatunkról is. Bár soha nem randevúztunk, ám régóta törődtünk egymással és segítettük egymást lelkileg, fizikailag és végül szexuálisan. Elég tökéletesnek tűnik ez a fajta kapcsolat, amelyet sokan helytelennek tartanának, de nekünk megfelelt és ebben maradtunk.

Ahogy hallottuk, hogy jön a vonat, Amy nagyon szenvedélyesen megcsókolt, mielőtt elhúzódott volna, és azt mondta:
– Két hónap múlva lesz a következő szünetem, és hidd el, már most nagyon várom. Lesz pár meglepetésem számodra.
Tudván, hogy megőrjítene, ha túl sokáig töprengenék a dolgon, egyszerűen csak azt válaszoltam:
– Jó tudni, akkor találkozunk, és ki tudja, talán nekem is lesz néhány meglepetésem.
Egy utolsó ölelés és csók, majd felszállt a vonatra. Egy utolsó fütty, amikor a vonat indulni kezdett, majd eltűnt. Átmenetileg.

Ahogy visszasétáltam a kocsimhoz, elővettem a telefonomat, és azon gondolkodtam, hogy vállaljam-e a kockázatot. Meg hogy ez igazságos–e velük szemben. Sejtettem, hogy ez az egész az arcomba robbanhat, ha Sarah nem fogadja el a kapcsolatomat Amyvel, de ez most még várhat. A jövőt nem ismerhetjük. Az egyetlen módja annak, hogy megtudjuk mi fog történni, ha egy lépést teszünk előre hittel.

Tárcsáztam a számát, és megvártam, amíg meghallottam Sarah-t:
– Szia, David.
– Szia, Ráérsz ma? Csinálsz most valamit? – kérdeztem.
– Nem igazán, sőt, eléggé unatkozok. Miért?
– Nos, csak azon tűnődtem… meg akartam kérdezni… lenne kedved eljönni hozzám egy csésze kávéra?

Hosszú szünet.

– Persze. Azt hiszem szeretni fogom a kávédat.


=================================================== =================================

Na ilyen lett. Ha tetszett ez a történet, kérlek, értékeld pozitívan, és írj megjegyzéseket. Minden építő jellegű kritikát nagyra értékelek, így jobban tudok írni. Már tervezem a második történetet, és ha ez kellő értékelést kap, hamarosan közzéteszem a másodikat is.

/: Ezek Bíbor Nap szavai, de a fordításomra is igaznak tekintem. Mentségemre legyen mondva, nem vagyok hivatásos fordító, se semmilyen. Ezért az esetlegesen felmerülő hibákat kérlek, nézd el nekem.

Sajnos nincs folytatása. Pedig nekem nagyon tetszett. :/

És köszönöm, hogy elolvastad!

Bíbor Nap