Utálom a lánckenőolajos kenyeret!

avagy erős felindulásból elkövetett „szakirodalom”

Ez a cím egy kicsit fura lehet egyeseknek, de én akkor sem szeretem a lánckenőolajos kenyeret!

Ok, lehet maradi vagyok, mert én el tudok képzelni olyat, hogy valaki szereti a szalámis–kolbászos–ketchupos–majonézes kenyeret, vagy akár csak a vajas, zsírosat, de…

 Hozzánk költözött ideiglenesen egy barátunk. Nos, ez a kifejezés nem teljesen fedi a valóságot. Nem-nem! Nem utálom a srácot! Csak… Én eddig soha senkit sem utáltam. El se tudtam képzelni, milyen az: valakit utálni. Mondjuk egy cica–kutyus… Nem érdemli ezt meg. Az a vadállat sem, aki meg akar enni téged. Nem tenné, ha nem vadállat lenne, ugye? Teljesen meg lehet hát érteni őt.

Az volt nekem a fura, hogy egyik ember utálja a másikat. Eddig… Most is fenntartásaim vannak ezzel kapcsolatban, de… Egy ember egy másikat utálhat?! Neem! Hisz valahol testvérek vagyunk, igaz? Mondjuk Ádámról és Éváról… Vagy valahogyan… Nem lennénk a tudomány szerint az ember kategóriába besorolva, ha nem lenne igaz, hogy mindketten emberek vagyunk, tehát nem utálhatjuk egymást. Az olyan, mintha önmagam utálnám, ami ellentmondana az életösztönnek. Nem feltétlenül kell ahhoz azt a nárcisz nevű virágot imádni. Sem önmagamat, csak… Na…

 A srác amúgy aranyos, kisfiús és kedves, meg illedelmes. Van neki egy fűrészgépe. Nem akármilyen! Láncfűrész. Szép. Mondjuk én nem használom, elég zajos. Ne értsd félre: nem csajos, hanem szó szerint zajos. Dübörög! Ha elindítják. Én jobb szeretem, ha nem, de nem gond, nem vagyunk egyformák. Elismerem, kell néha annak is működnie. Hasznos és szép dolgokat lehet faragni vele. Mindenesetre örülök, hogy a srác néha ápolja is azt. Sőt! Akkor örülök, amikor azt teszi. Mert egy gondoskodó férfi az… Aranyos. Mindig aranyos! Nos, ő gondoskodik róla. Ápolja, szétszedi és miden alkatrészét lezsírozza, olajozza, ahogy kell. Ő tudja mit kell vele tenni, nem is akarok beleszólni. Ha akarnék se biztos, hogy tudnék, mert ha azt én egyszer szétszedném… Akkor teljesen szét lenne szedve. De örülök, hogy ezt inkább ő teszi. Mindig örülök, amikor a kezébe veszi és inkább csak ápolja, semmint hogy használja és zajt csapjon vele.

Csakhogy… A minap észrevettem egy furcsa dolgot. A kenyértartó szekrényünkben. Ami ideiglenesen üres volt, de csak mert ma senki sem járt még kenyérbolt közelében sem, a többi meg – fogyóeszköz lévén – kifogyott. Éppen ezt a hiányosságot pótoltam volna, amikor valami furcsa dobozra lettem figyelmes. Nahát! Egy újfajta flakon! Csak nem valami számomra ismeretlen fűszerkeverék, vagy új íz, amivel drágám kedveskedni akart nekem? Meglepetésnek szánta – gondoltam, hisz egy szót sem szólt róla nekem. Háát… Meglepetés az lett is! Közelebbről megvizsgálva ugyanis a feliratot, jobb szerettem volna, ha soha nem tanulok meg olvasni! Akkor ugyanis nem sejtettem volna, hogy a srácnak ilyen fura ízlése van. Az volt ráírva, hogy lánckenőolaj. Vagyis… Most is az van odaírva. Pedig kedvem lett volna átírni valami másra. Nem tudom mire. Étolajra?

Hm. Ez a srác szereti a lánckenőolajos kenyeret?! A fene az ízlését! Na de, ki vagyok én,  hogy emiatt elítéljem? Ha szereti, hát csak egye.

 Óvatosan eltávolítottam a nevezett flakont a kenyértartóból, majd átsúroltam az egész szekrényt. Ki tudja miből készül a lánckenőolaj?! Hát én biztosan nem! De persze biztosan ehető, mert ugye az a kedves, aranyos, gondoskodó srác másként nem teszi azt ide?
Arra gondoltam kedvezek neki. Ha szereti, hát azt kapja tízóraira! Gondosan kentem neki egy szeletet és miközben ő ugyanolyan szeretettel ápolta „kedvesét”, mint egyébként szokta, bevittem neki egy doboz sörrel együtt. A sört is csak miatta tartottuk, de nem sajnáltam tőle. Azt sem. Letettem és kimentem. Nem illik mást efféle intim foglalatosság közben zavarni. Még elszégyellné magát szegény kis aranyos.

 Nem telt sok időbe, hogy a srác megjelenjen nálam a konyhában. Zavartan köhécselt. A tányérját nem hozta magával. Ok, ez is azt bizonyítja, hogy ember és nem kiskutya. A kiskutyusunknak volt a kedvenc elfoglaltsága – régebben, amíg élt – hogy magával hordozta a tányérkáját, ha éhes volt. Nos a kedves srácnak most nem volt kedves az arca. Bár aranyos maradt továbbra is és szerettem, mert ő is ember, vagyis amolyan testvérféle. Majdnem, mintha én lennék. De csak majdnem! Mert ugye, némi különbség kettőnk között csak akadt. Én nem szeretem a lánckenőolajas kenyeret!

– Figyelj – szólt bizonytalan hangon – Nagyon utálsz engem?
– Ó, dehogy! Én ugyan nem! Nem, nem! Véletlenül sem! Hogy jut ilyen butaság az eszedbe? Na, gyere, kapsz egy ölelést és egy puszit a buksidra, oksi?

Valamiért nem volt hajlandó elfogadni. Talán azt hiszi rólam, hogy nem vagyok őszinte?! Nahát… Miért tennék én olyat?

– Tudod… Abból gondolom, hogy a reggeli…
– Bocsika, én tízórainak szántam. Azt hittem reggeliztél már.
– Nem volt időm még.
– Ok, akkor készítsek neked még egy olyat?
– Ez most komoly? Nem tudom mi volt azon a kenyéren, de nagyon büdös és ehetetlen volt.
– Jééé… Pedig én kimondottan kedvezni akartam neked. Gondoltam azért tetted ezt a kenyértartóba, mert ez a fajta ízesítés a kedvenced.

Mielőtt bárki megvádolna engem a PMS–el, tudatom, hogy óriásit téved! Semmi köze ennek ahhoz. Tényleg! Nem is lehet! Picit sem. Egyáltalán… Csak mert… Nekem olyan mostanában nem lehet. A srác szerint humorérzékem sincs. Szerintem meg neki nincs :P

Jah... Szkeptikusok kérem, kíméljenek! Mert ugye ez a való életben egészen biztosan nem történhet meg! Ilyen nincs. Még a mesében sem! Mert senki emberfia-lánya nem tárolja a lánckenőolajat a kenyértartó szekrényben!