Kritikák
Van pár barátom, akik olvasgatják a butaságokat, amiket írtam.
Akadnak ismeretlenek is.
A barátaim közül páran őszinte kritikát adnak, a másik fele meg vigasztal. :D
Szoktam néha közzétenni másik oldalon is. Ott a legtöbb „kritika" olyan, hogy "ez tetszett, ez meg nem..." Ezek szerintem csak vélemények és kifejezhetők lennének akár facebook módra, egy like avagy unlike használatával.
Akadt azonban olyan is, aki segíteni igyekszik másoknak. Segít jobb lenni az írópalántáknak azzal, hogy részletezi némelyik sztorival kapcsolatban, mi az amit jól fejezett ki és mi az, amit – esetleg –, írhatott volna másként is. Sajnos ezek zöme „leiskolázás" azonban, vagyis inkább a helyesírási hibákra mutatnak rá. Ezeket rendszerint figyelmen kívül hagyom, mivel egyszer már ott is írtam arról, hogy az én történeteim nem szépirodalmi művek, hanem csak firkálmányok. Ezekben pedig a cél csak az érthetőség.
Nyilván jobban érthető egy vesszőkkel elválasztott mondat és egy bekezdésekre tagolt fogalmazás is. Ezt tanítják azt hiszem már általános iskolában minden országban. Például ahol a cselekményben változik a helyszín, vagy az illető gondolatmenete, akár a szereplő személye változik, ott érdemes másik bekezdést kezdeni, hogy kifejezzük ezzel azt, hogy itt más valami következik. Ahol viszont a cselekmény helyszíne és a szereplő is ugyanaz, de eltelik egy kis idő az események közben, ott én csak új sort kezdek általában. Például leírom, hogy nagyon vidáman ébredtem és kívánós vagyok. Aztán már beszélgetek egy barátommal mobilon... Na, ez egy új sorba kerül, hiszen a kettő között nyilván eltelik némi idő, ahol például fogat mosok, de ez senkit sem érdekel, mert ébredést követően mindenki szokott pár dolgot tenni, így ezekre nem is igen kíváncsi senki. Mondjuk, ha székrekedésem lenne, akkor talán érdemes lenne erről is írnom, vagyis arról, hogy ébredést követően wc-re mentem és... De ez ütközne azzal, hogy vidáman ébredtem, úgyhogy ez ostobaság lenne. Senki sem mondja azt fájó hassal, hogy ma nagyon vidám vagyok!
Szoktam néha emoji-t használni, amire az idősek zöme nagyon „allergiás" Tudom, hogy ki lehetne ezt fejezni úgy is, hogy ezek helyett írásjeleket használok nyomatékosításra. Ha azt mondom haragosan, hogy: „ – Gyere már ide!" az kifejezi az indulatomat, meg az is, amikor azt írom/mondom, hogy „ – Kapd be..." Ez utóbbi még éppen beleférne egy mai irodalmi műbe, de a cenzúra a fiatalokat védendő, már nem engedélyez vulgáris kifejezéseket. Az én történeteimben ezeknek az élét a szereplőim azzal igyekeznek elvenni, hogy nem pina és fasz kerül papírra/monitorra, hanem punci és farok. A helyes magyar neve ugyan nem ez, mégis mindenki tudja, hogy mire gondolok. Aki meg nem tudja, az a dugást is másképpen értelmezi. Az olyan csak próbálgatja a kulcsát a zárba, vagy kulcs híján, olyat képzel egy megfelelő védett valamibe.
Amikor beszélünk, akkor is tartunk néha mondatainkon belül is szünetet és csak egy mondat végén visszük le, avagy nagyon fel a hangsúlyt. Ez a nagyon fel már megköveteli a kérdő, avagy felkiáltójelet az íráson belül és a lélegzetvételnyi szünetet rendszerint vesszővel jelölöm.
Ezzel azt hiszem a végére is értem a helyesírással, értelmezéssel kapcsolatos dolgaimnak, mert szerintem a helyes írás elsődleges feladata az lenne, hogy érthetővé tegye a mondandómat, ahhoz meg elég ennyi nekem és barátaimnak. Plusz, ha bármi nem érthető nekik, akkor megkeresnek és rákérdeznek. :)
Szóval a helyesírással kapcsolatos kritika számomra annyi, mintha az illető nem is írna. Egy vélemény, ami szükséges volt ott és akkor: neki. Kb mint amikor a wc-n ülve szükséges üríteni.
Viszont vannak olyan vélemények, amiket már igenis kritikaként tudok értékelni. Ahol például egy olyan logikai hibára hívják fel a figyelmem, mint amiről picit feljebb írtam, hogy butaság... Mert annak leírása, hogy ragyogóan süt a nap és én ezt érzékelve arról írok, hogy milyen jó a kedvem, miközben székrekedésem van... Az ostobaság és logikai hiba. Vagy olyan, amikor egy szereplőmet leírom szépnek, vékony testalkatúnak, aztán pár mondattal lejjebb meg azt, hogy a barátja keze elmerült a zsírpárnáiba... Ez is logikai hiba, hiszen nem lehetek vékony úgy, hogy közben szanaszét folyik a hájam. Ilyet jó, ha észrevesz valaki és jelzi.
Az a másik kedvencem, amikor a kritikusom igazi kritikát ír. Ezalatt én azt értem, hogy utal arra, mit írtam és vagy leírja másként, vagy csak megmagyarázza, hogy miért lenne jobb, érthetőbb, oda illőbb másként, miközben azt mondja, hogy jó az is, amit én mondtam, csak.... Ezeket az embereket imádom. Kortól, nemtől és vallásuktól függetlenül. Ez ugyanis a nevelés számomra helyes módszere és nem az, amikor csak a hibákra mutatunk rá, avagy csak tiltunk. Ez utóbbiak akadékoskodásnak és szánalmasnak hatnak. Mint amikor megtiltja valaki a képernyőn egy 16-18 éves fiatal felnőttnek, hogy szeszesitalt fogyasszon és e közlendőjébe annyira belefárad, hogy – rögtön utána – muszáj folyadék utánpótlásként legurítani neki egy hordó bort a szemünk láttára.
Jó példaként elmondja, miért nem helyes az és miért tiltja meg, ám a gyakorlatban ő ugyanezt a hibát követi el. Az, hogy az illető már 70 év körüli korban jár, az nem mentség neki, hiszen sokan azt a kort „második gyermekkorként" emlegetik. Ennek megemlítése sem jár tiszteletlenséggel az idősebbek iránt, hiszen egyrészt csupán egy logikai hibára hívtam fel a figyelmet, másrészt meg: akinek nem inge...
Van pár olyan emberke tehát, akiket éppen a kritikája miatt kedvelek. Már csak azért is, mert ők azok, akik ha valamit változtatandónak jelölnek, azokat a hibákat önmaguk is elkerülni igyekeznek. Mint például a mondatokon belüli szórend helyessége, amit én előző mondatomban szándékosan nem követtem. Meg ebben sem :D egyszerűen azért, mert tetszik a magyar nyelv „zeneisége" azaz az, hogy pár mondaton belül is lehet rímelő szavakat illeszteni úgy, hogy azért még érthető legyen. Ez természetesen nem az én érdemem, hanem csupán a magyar nyelv adta lehetőség. Bár ez – ha jobban belegondolunk – minden nyelvben megtehető, hiszen rengeteg más nyelven íródott vers, vagy ahhoz hasonló mű méltán világhírű. Ha valaki ilyesmit észrevételez, az meggondolandó számomra, bár van amikor csak mosolygok rajta.
Visszatérve a kedvenc kritikusaimra... Élnek és virulnak, és néha jókat beszélgetünk velük mindenféle más témáról is.
Akadt nemrégiben egy olyan, aki ugyan nem ma jött le a faliképről, ám én csak most észleltem őt. Tetszett, ahogy igyekszik mindenkinek segíteni a tudását átadva, ám nem bántó módon. Ok, ő is be tud szólni, ha úgy érzi, muszáj azt megtennie, szóval meg tudja magát védeni, ha kell. De aki őt nem bántja azt ő is inkább csak tanítja. Természetesen így is van, aki félreértheti. Mint mondjuk amikor veszek egy parfümöt egy nő ismerősömnek ajándékba, pusztán azért, mert szerintem azzal az illattal ő még szebb lehetne, ám ő ezt úgy értelmezi, hogy azért kapta, mert büdösnek tartom. Ez a kedvenc kritikusom az ilyeneket is tudja kezelni és elmagyarázza - mint én ebben a példában -, hogy mi lett volna az eredeti szándéka a mondandójával.
Ennek a kedves embernek írtam nemrég egy levélkét és kértem, véleményezze egyik történetemet. Tudom, hogy hiba nélkül nincsen semmi, hiszen senki sem hibátlan. Minden írásban – bárkiében – lehet találni hibát. Ezért kértem őt egy különvélemény megalkotására. Na, és mi volt az első kérdése? Hát az, hogy szeretném-e, ha a helyesírási hibáimat keresné e meg, avagy másra gondoltam. :D
Rendben, nem ismerjük egymást és elképzelhető, hogy emiatt gondolta úgy. De ha ezt én neki így megírom, vajon mit gondol majd rólam? Válaszol-e majd az után? Bízom benne, hogy amennyiben ez a tudomására jut – és szándékomban áll mégis tudatni vele valamilyen módon – akkor megért majd és nem félre.
Úgy tűnik tévedtem. :S
