/Előzmény/

Hetekkel később Lídia teljesen beilleszkedett. Továbbra is Tivadar lakásában lakott Jutka néni szobájában, amin a két nő úgy osztozott, mint anya és lánya. Sőt, e viszony még annál is jobb volt, hisz nem minden anya számítható a lánya legjobb barátjának is egyben. Lídia sohasem beszélt senkinek a benne életben tartandó csodálatos teremtményről és az ezzel kapcsolatos dolgokról, mert nem akart újra a klinika pszichiátriai osztályának vendége lenni, ám viselkedésén időnként át–áttünedezett valódi énje. Az, akinek igazából nem volt kedve élni, aki számára csak kényszer volt a földi lét, de ezt a vendéglátói a nőiségével kapcsolatos dolognak fogták fel. Az idős nő nemcsak ezért tudta megérteni, hanem mert ő maga is hasonló cipőben járt férje elvesztése óta, bár a fiatal nő feltűnése új lendületet, értelmet adott életének. Támogatta mindenben a fiatal barátnőjét tanácsokkal, finom ételekkel. Rég elfojtott szenvedélye is előtérbe került újra, a kert gondozása. Ebbe bevonta Lídiát is és együtt igazi tündérkertté varázsolták az eladdig kertész által gondozott, művinek ható környezetet.
A kertész ugyan semmi jelét nem mutatta a sértődöttségnek, nemcsak azért mert emiatt neki magának több szabadideje maradt, hanem mert őt is elvarázsolta Lídia személye. Szakmai szempontból is el kellett ismernie, hogy a kert élőbbnek hatott, mint előtte, pedig csak pár minimalista változást engedélyezett a nőknek.
A férfinak ugyan volt felesége és gyermekei, de életét egy ideje sivárnak tartotta. Házassága ellaposodott, érzelmi és szexuális élete romokban hevert. A fiatal nő ugyan nálánál pár évvel idősebb volt, mégis új színt hozott az ő életébe is. Titkon remélte, hogy lesz alkalma elcsábítani, de ezt a vágyát sikeresen eltitkolta mindenki elől.
Lídia ennélfogva, vagy inkább ennek ellenére is, kedvelte a fiatal kertészt, Alexet és amikor tehette idős barátnőjével tartott virágokat ültetni, ápolni. Vonzalma kimerült a férfival folytatott társalgásban, sohasem gondolt rá lehetséges parnerként, társként élete folytatásában.
Tivadar miután megtudta Lídiáról, hogy a titkárnői feladatoknál jóval többre képes, elkezdett azon szervezkedni, hogy új állást találjon a nőnek, ahol kamatoztathatja az eredeti szakmájában szerzett tudást. Erre önzőnek tűnő oka is volt, mivel a lány szakmáját tekintve ápolónő is lehetne, egészségügyi végzettségére való tekintettel. Ezt gyakorolva lényegében maga mellett tarthatta volna őt.
Csakhogy azon az osztályon ahol ő dolgozott, nem volt üresedés. A klinikán lett volna betöltendő állás, viszont azoknak az ellátását gyakorlathoz kötötték. Szakmai kapcsolatait igénybe véve szerzett Lídiának egy ajánlást, ami szerint a nő egy évnél kicsivel több ideig dolgozott egy hasonló jellegű, külföldi egészségügyi intézményben. Biztatta Lídiát, hogy adja be a pályázatát az állásra, ami a szülészeti osztályra szólt. A lánynak ugyan nem tetszett a dolog, hogy hamis ajánlólevéllel szerezzen állást, azonban tudta, hogy muszáj hozzájárulnia a költségekhez.
„Nem várhatom el egy idegen férfitól, hogy életem végéig eltartson. Ráadásul semmilyen ellenszolgáltatásra nem tart igényt. Nem mintha tudnék neki bármit is nyújtani…"– gondolkodott ekképpen a lány és elfogadta a csalással szerzett állást. Szégyellte ugyan, bár eszébe jutott, hogy ellene kik és hányszor használtak efféle praktikákat. Mindezek ellenére a „régi"Lídia így sem fogadta volna el. Pedig igazából azért tanulta ki ő ezt még úgy is, hogy mellette dolgoznia kellett a megélhetéséért, mert szeretett az embereken segíteni. A szülészet pedig annál fogva, hogy ő maga is szeretett volna gyereket igencsak vonzotta. Igen, sokszor álmodott arról, hogy egyszer majd valaki önmagáért fogja szeretni és nem csak a testét, hanem mindenét. Olyan valaki, akivel együtt megvalósíthatnák azt, amiről gyerekkorában álmodott: egy boldog családot.
A munka legnehezebb része számára az volt, amikor tehetetlennek érezte magát. Hiába voltak nagy tudású orvosok, technikailag fejlett műszerek, segédeszközök, mindezek ellenére is volt, amikor nem tudott segíteni és a szeme láttára hunyt ki egy élet. A sajnálat mellett ilyenkor mindig egy cseppnyi bűntudat is keletkezett a szívében, mert emlékezett rá, hogy ő el akarta dobni magától az élet nyújtotta szépségeket. Sokszor felmerült benne ilyenkor, hogy vajon ő mit tenne, ha a saját gyermeke halna meg a karjában? Annyira borzasztónak tűnt e gondolat… Elviselhetetlen érzéseket keltett benne, ezért ilyen alkalmakkor vagy belevetette magát a munkába, amit ilyenkor nem élvezett, vagy igyekezett távol tartani magát a munkahelyétől, ami legtöbbször a lehetetlennel volt határos.
A munkája mellett sem hanyagolta el otthoni, önként vállalt teendőit és lakótársait sem. Barátokként gondolt rájuk, bár Tivadar sokszor megdobogtatta a szívét, ezt viszont önmagának sem merte bevallani.

Történt egy alkalommal, hogy Lídia és Jutka néni a szokásos beszélgetésbe merülve, ápolták a virágoskertet. Egyszercsak az idős nő a kezét homlokára téve próbált kiegyenesedni, ám görnyedten maradt. Lídia ijedten termett mellette.
– Valami baj van kedves Jutka néni?
– Semmi szívecském, csak tudod… Nem vagyok már 20 éves.
– Szóljak Tivadarnak?
– Kedves vagy, de majd elmúlik anélkül is. Na, meg nem is tudnál. Mielőtt kijöttünk akkor telefonált a doktor úr, hogy bent kell maradnia és…
– Neki muszáj mindig túlóráznia! – hördült fel a lány mérgesen, de rögtön megbánta, mert tudta, hogy sokszor örülnek minden apró segítségnek ők is, nemhogy egy olyan ügyes, nagy tudású orvosnak, aki nem mellesleg kedves, és jóképű is.
Máskor az idős nő megrovó pillantásban részesítette volna, de most annyira fáradt volt, hogy még arra sem méltatta.
– Lepihenek egy kicsit – szólt helyette és Lídia előzékenyen bekísérte. Segített lefeküdni, odakészített az ágya mellé egy kancsó friss, tiszta vizet, a gyógyszereit is elérhető közelségbe tette és mellé egy olyan mobilkészüléket, amivel pár érintésre fel tudta hívni akár őt, akár Tivadart. Saját mobilját a kötényébe rejtette és kiment befejezni amit elkezdtek a kertben.

A kertész srácnak rossz hónapja volt. Épphogy meggyógyult a gyerek, aminek ő nagyon örült azért is, mert szerette, na meg azért is, mert úgy gondolta, hogy este egy jót szeretkezhet a feleségével. A gyerek két hétig betegeskedett, emiatt feleségét nem zavarta ilyen aprósággal, bár naponta kedveskedett neki, és mindennap sok puszival jelezte azt, hogy nem lenne ellenére egy kis szex. Sajnos amikor a gyerek meggyógyult nejénél beköszöntöttek a rosszabb napok. Általában három–négy napnál tovább nem tartott neki havonta, de ez a mostani jobban megviselte őt a szokásosnál. Talán a gyermeke miatti aggódás, talán más oka volt, de a nő még egy hét után is ingerült, férje meg hoppon maradt.
Ilyen előzmények után pillantotta meg Alex a testhez álló topot és farmernadrágot viselő Lídiát, amint épp lehajolva matatott a növények tövében. Újra elbűvölte őt a lány kontyba kötött, szikrázó haja, fenekének domborulata és formás lába.
Először csak meg akarta lepni a lányt. Viccből megijeszteni. Ám Lídia annyira belefeledkezett a munkába, és idős barátnője miatti aggódásba, hogy amikor Alex a háta mögé osonva átkarolta a lány derekát, ő megugrott, hasra esett, magával rántva a fiatal kertész srácot. A férfi Lídia hátán landolt, emiatt a lány ficánkolt, igyekezett szabadulni. Mobilja kiesett a kötényzsebből, de sikerült előre kúsznia pár lépést, a telefont elhagyva az aljnövényzet rejtekében.
Alexet a nő testének érintése és a szex utáni kiéhezettsége erős vágyat eredményezett teste minden pontján. E vágy indulattal párosult, ártatlannak ítélve magát, hiszen nem akarta ő bántani Lídiát, viszont nagyon is érzékelte a nőből áradó undort és ijedtséget. A feszültség akkor is megmaradt, amikor fekvő helyzetben félig hátrafordulva észlelte, hogy nem egy idegen, hanem csak Alex akart ráijeszteni. Ebben a pillanatban még megbocsátott volna neki, csakhogy a férfi vágya átváltott haragba és mielőtt feltápászkodhatott volna Lídia, újra rávetette magát. Alexben ekkor elpattant valami. Akkora düh kerítette hatalmába, hogy úgy érezte meg kell kapnia ezt a szépséget és rögtön utána el kell pusztítania, hogy soha többé senkié ne lehessen. Ha akkor egyébként szelíd lelke gondolkodni tudott volna, elborzad erre a gondolatra, ám ő akkor csak a lelkében dúló sötétséget és a lány fényét látta. A sötétség irigy a fényre és be akarja kebelezni. Semmivé tenni, kioltani, elpusztítani. A férfi arcán ez az őrület tükröződött és ettől Lídia megrettent.
– Ne! – sikította a lány és most már komolyan megijedt, látva Alex arcát és az arra kiülő vad vágy, és düh keverékét.
A férfit ez az ijedt kiáltás ahelyett, hogy megállította volna, igyekezett a földön leszorítva tartani Lídiát. Ekkor eszébe se jutott eredeti szándéka, ami egy ártatlan vicc lett volna, gondolkodás nélkül próbálta csókolni a lány ijedten felé forduló száját, majd miután ez nem sikerült, a nyakát, miközben kezével szinte letépte a nő topját. A meztelen mellekre durván rámarkolva sikerült elérnie, hogy a nő nem szabadulhatott. Egyik kezét otthagyva a másikkal a nadrágtól próbálta megszabadítani a síró, ellenkező lányt.
Mindketten lihegtek mikorra sikerült Alexnek Lídia kötényét elszakítania és a nadrágot olyan erővel megrántania, hogy a gomb és cipzár együtt elszakadt. A lány ekkor fájdalmában még nagyobbat sikított, de Alex elnémította a saját száját övére tapasztva. Baljával még mindig maga alá kényszerítette a nőt a mellénél markolva, jobbjával félig lehúzta a fenekéről a nadrágot, a bugyival együtt. Lídia vonaglott, sikított, majd átváltott könyörgésre, de Alexre nem volt hatással egyik se. Könyörtelenül igyekezett végrehajtani aljas tervét, amire a fejében érzett sötétség kényszerítette. Amikor a lány csípőjét is próbálta megemelni, hogy ledobja magáról nem kívánatos terhét, megérezte a férfi vágyát.
Úgy érezte szeretne elsüllyedni a földbe, hogy minél távolabb lehessen Alex testétől, de csak a zsenge aljnövényzetbe préselődhetett.
Zokogva megadta magát a sorsának, mert ekkor már tudta, hogy ismét megtörténik vele az a rettenet, ami elől a halálba próbált menekülni. Próbálta megidézni magában azt a gyönyörű lényt, hogy legalább lelkével ne érezze megaláztatását, ám az most nem válaszolt hívására.

Tivadar munkaideje már rég lejárt és a túlórából is alig maradt több mint fél óra. Épp egy súlyos esetet oldott meg sikeresen, rögtönzött csoportjával, és örömmel gondolt az otthonát benépesítő két nőre. Mindkettőt szerette. Úgy érezte, ők a családja, bár igazából barátságnál több egyikükhöz sem fűzte, bár még mindig megigézte Lídia szépsége, kedvessége.
„Nagyon titokzatos az a nő, én mégis kedvelem. Nagyon. Vagy talán éppen az a titokzatosság vonzhat magához? Ugyan! Ne akard becsapni magad! Ha több bátorság szorult volna beléd, már régen a te ágyadban aludna. Igen, a lelke is szép, de nem tagadhatom le, hogy én férfi vagyok, ő meg nő. De micsoda nő! Azok a szemek. Azok a mellek… Na meg a többi porcikája is mind annyira édes!"
Ilyen gondolatok fogantak meg agyában, miután a szükséges utasításokat kiadta az éppen megmentett betegre vonatkozóan.
– Doktor úr, nagyon profi módon oldotta meg ezt – dicsérte meg szempilla rebegtetés mellett egy fiatal, csinos, szőke ápolónő kézmosásuk közben.
Tivadar tudta, hogy ez a nő is szívesen venné udvarlását, de benne nem keltett testi vágyat, noha magában többször elismerte a nő külső szépségét. Most is udvarias, nyugodt hangnemben mondott szerény köszönetet.
– Köszönöm szépen, kedves kollegina, de maguk nélkül semmire sem mentem volna. Rendkívül jó csapatnak sikerült ma összeállnia.
A kolleginát kedvességből tette hozzá, hiszen orvosként tulajdonképpen főnök beosztott viszonyban voltak. Az már csak félig volt szerénység, amit a teamről mondott, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy egyedül is boldogult volna, de sokkal több erőfeszítéssel és lassabban, na meg nem utolsósorban a sérültnek is nagyobb fájdalmat okozott volna. Minden sikeres beavatkozás után szokássá vált, hogy az orvosok emiatt megköszönik a velük dolgozók munkáját. Ezt természetesen megtette ő is minden alkalommal. Most sem változtatott ezen a szokásán. Azért a nő udvarlása jól esett neki, bár egyszer már elutasította egyik felajánlkozását.
E szóváltás után azonnal belenyilallt a fejébe a fájdalom. Megszédült és a fejében hő nélküli izzó lángot érzett. Előzőleg is volt pár alkalommal hasonló érzése, de olyankor azok kellemesnek tűntek, most viszont fájdalommal jártak.
A kimerültség számlájára írva, leült egy kicsit, fejét kezébe hajtotta. Első érzékelése szerint a sötétség uralta elméjét, amitől egy pillanatra elbódult, de a pillanat tovaszállt és a helyébe Lídia gyönyörű szemeit látta költözni, amik most nagyon fénylettek. Ezzel együtt egy vadállat üvöltését vélte hallani, ami számára fizikai fájdalmat jelentett. Tivadar azonban nem rettent meg ettől a vadállattól, mert az üvöltése inkább volt segélykérő, mint támadó. Lehunyt szemmel kissé megrázta a fejét, hogy az érzés, a látomás tovatűnjön. Azonban a fájdalom nem múlt el teljesen és az üvöltés is csak halkult, egy idő után átváltva nyöszörgésre.
Ezt látva a közelben levő női munkatársai egyből kimutatták segítő szándékukat, és mint a verebek hada sereglettek köréje.
– Valami baj van doktor úr?
– Tivadar, mi a baj? – kérdezte az idősödő kedves arcú főnővér is tőle, aki odakerülése óta fiaként szerette a férfit.
– Semmi, semmi. Csak megszédültem…
– Biztosan a kimerültség miatt – vélte egyik nővér.
– Ejnye, én figyelmezettem már a doktor urat, hogy élnie is kéne – rótta meg szelíden a főnővér, aki eldöntötte magában, hogy az első adandó alkalommal felhívja az igazgató főorvos figyelmét, hogy Tivadarnak több szabadidőt kellene biztosítania. Természetesen csak szelíden adhatja ezt elő neki, hiszen azt tudta, hogy nem a főnővér dolga volna. De azt is tudta, hogy úgysem fogja kibírni, hogy ne tegyen ekként. Tisztában volt ugyanis vele, hogy Martonosi doktor úr, noha fiatal erős, sőt fess férfi, mégsincs az életében senki. Legalábbis az utóbbi időkig nem volt barátnője. „Talán az a Lídia lány majd megfogja magának! Én nem bánnám, mert mindenki tudja, hogy egy fiatalembernek ilyen irányú igényei is vannak. Jó lenne már gratulálni neki a fiához, vagy a lányához. Talán ikrei is lehetnének, amilyen délceg!”
Tivadar azonban ezeket nem hallotta, mert a fejében egyre nőtt a fájdalom és a fény.
„Igen, biztosan túlhajtottam magam."– gondolta, majd csak úgy rákérdezett, bár fogalma sem volt ki az aki hallja.
– Nem tudják, bejött már a váltásom?
Hirtelen azt sem tudta, ki lenne a soros.
– Igen, már bent van Kővári doktor úr –hallotta szemből a főnővér hangját.
– Mindjárt idehívom. Azt hiszem nem lenne ellenére, ha ma kicsit korábban kezdene. Elég kipihentnek látszott – folytatta a főnővér és elsietett.
„Igen, jó ötlet lenne hazamenni előbb. De nem kérhetem azt senkitől, hogy helyettem dolgozzon."Lelkiismereti problémát okozott önmagának abból, hogy mindig, minden esetben inkább több időt töltsön a munkában, semmint hogy beállítson maga helyett valakit.
Kollégája érkezésére várva, zsibongott minden porcikája. A feje lüktetésébe mintha hangok is vegyülnének. Figyelmeztető, aggódó hangok, amik egészen biztosan nem a külvilágból érkeznek. „Kezdek megbolondulni, vagy ennyire kimerültem volna? De az nem lehet, hogy ilyen hirtelen!"– gondolta erre. Eszébe jutott az otthona. A két nő, akik most biztosan beszélgetnek, vagy pihennek… „Tényleg mit csinálhatnak most? Felhívom őket. Csak megérdeklődöm, hogy vannak.”
Ez után a gondolata után érdekes módon csökkent a fájdalma, be is húzódott rögtön egy olyan szobába, ahol tudta, hogy nem zavarja össze egyik érzékeny műszert sem a rádióhullámokkal. Végső soron a kórházi vezetékes vonalat is használhatná, de ő mindig arra, gondolt, hogy biztosan éppen akkor fut be valamilyen hívás egy sürgős esetről, amikor ő telefonálgat magánügyben és… Nem, azt nem teheti.
Mielőtt megcsörgethette volna otthoni számát, vagy valamelyik nő mobilját, befutott Kővári doktor.
– Helló – köszöntötte őt.
– Hallom, volt pár nehéz eseted. Már átnéztem minden jelentést, innentől átveszem a dolgokat, ha haza szeretnél menni.
– Helló. Köszönöm… – de nem folytathatta, mert Kővári ekkor nézett csak rá és elszörnyedve adta ki utasításba, mintha Tivadar is a betege lenne: – Azonnal eredj haza! Ha öt perc múlva itt látlak, befektetlek egy teljes kivizsgálásra.
– Ennyire pocsékul nézek ki?
– Még annál is rosszabbul! Komolyan mondtam előbb – erősítette meg utasítását, noha tudta, hogy nem utasíthatná ő Martonosi Tivadart, hiszen ő is orvos. Ezzel viszont eldöntötte, hogy megkezdte a munkát és ebben a minőségében már bárkit utasíthatott belátása szerint. Tudta ezt Tivadar is, bár egyébként se lett volna kedve ellenkezni.
– Köszönöm szépen. Jövök eggyel.
– Szóra sem érdemes. Na, mars haza! Akarod, hogy rendeljek neked mentőt, vagy szóljak valakinek, hogy vigyen haza? – folytatta megenyhülve, mert komolyan aggódott ekkora kimerültség láttán.
– Kösz, megoldom – válaszolt Tivadar és feltápászkodott, majd kezet fogott barátjával és elindult.
„Majd otthon fürdök és átöltözök"– gondolta, bár eddig az itteni tisztálkodást sose mulasztotta el. Nem gondolkodott el ezen.

Mire az autójáig ért háromszor próbálta hívni Lídiát és kétszer saját vezetékes számát. Juditnak a száma nem volt még benne a telefonjában és fejből sem tudta, de lehet egyébként sem zavarta volna. Egyiken sem jelentkezett senki, ami már önmagában is bajt jelzett számára.
Amint egyre közelebb ért házához annál inkább csökkentek a fejében jelentkező tünetek. A fejfájás és a hangok rendre elcsitultak. A helyüket egy bizonytalan aggódó érzelem vette át. Mire a kapuhoz ért már tudta, hogy valami szörnyűség van készülőben. Első gondolata természetesen idős házvezetőnője volt, de a következőben ez érdekes módon a háttérbe szorult. Pedig Lídia jó egészségnek örvendett, amikor legutóbb láthatta, Jutka néni viszont egészségileg nem volt a legjobb állapotban. Igyekezett nem kimutatni a néha rátörő szédülési rohamokat, ám az orvos gyakorlott szemét nem téveszthette meg. A következő hétre el is intézte neki egy teljes kivizsgálás lehetőségét.
Ismét felvillant benne egy pillanatra a lány szeme, ami most rémületet tükrözött. Ebben a pillanatban ért a kertkapuhoz, amit már jó előre sikerült a távirányítóval működésbe hoznia, így a nyitott kapun szinte lassítás nélkül hajthatott be.
– Jutka néni! Lídia! – kiáltotta, de választ nem kapott. A rododendron bokrok mögül zajt hallott. Futva vette arra az irányt és gyanúja beigazolódni látszott, mert Lídia merev, meztelen testén éppen Alex feküdt és igyekezett betuszkolni a nőbe férfiasságát. A látvány az orvos minden fájdalmát elfelejtette és ordítva rontott az erőszaktevőre. Egy pillanatra őt is magába fogadta a sötétség, ami akkora erőt adott neki, hogy a férfit majdnem a három méterre fekvő gyalogútra hajította anélkül, hogy ő maga ennek tudatában lett volna. Nem észlelte a halk reccsenést sem, amit a másik férfi szenvedett el a térkőre zuhanva. Alexnek eltört a karja amit esés közben védekezően maga elé tartott és a becsapódás, majd a fájdalom hatására eszméletét vesztette. Tivadar fejében ekkor ismét hatalmas fény támadt és egy pillanatra hallott egy üvöltést is, ami most védekezőnek hallatszott. Hogy ez, vagy a látvány, ami a szeme elé került térítette magához, azt nem tudta. Elborzadva nézett a lány ronggyá tépett ruházatára és mereven a földbe ágyazódott testére. Úgy érezte eszét veszti, pedig életében nem először volt már része sokkal véresebb, kétségbeejtőbb látványban is. Csakhogy aki most itt feküdt az szívének annyira kedves volt, amit addig a pillanatig még önmaga előtt is titkolt. Egy pillanatra maga előtt ugyanazt az összetört lányt, aki Lídia volt első találkozásuk során. Rémület kerítette hatalmába, hogy ismét elveszítheti őt. Akkora fájdalmat érzett a szíve körül, hogy ismét felordított. E pillanatban nem törődött senkivel és semmivel. Elhagyta az érzékeit az az automatizmus is ami orvosként belerögzült, és ami hasonló helyzetekben mindig cselekvésre késztette. A fájdalom és annak lehetősége, hogy elkésett és ismét elveszítheti lányt csak a férfi érzelmeinek engedtek most utat. Térdre esett a lány mellett és kezével eleinte tanácstalanul körözött annak teste felett, félt megérinteni. Félt, hogy fájdalmat okoz. Erre a gondolatvillanásra aztán mégis futotta annyira az eszéből, hogy megérintse, végig tapogassa a lányt. Ekkor lépett működésbe orvosi automatizmusa. Megállapította, hogy nem érzékel törést a keze alatt, de a lány továbbra is mozdulatlan maradt.
„Sokkot kapott"– alakult ki benne a diagnózis, amikor a nyakon levő érhez ért ujjával és nagyon sebes, rendszertelen lüktetést érzékelt.
– Lídia! Lídia! – szólongatta, ám mindhiába. – Kérlek kedvesem nézz fel. Nézz rám!
Megfordította a lány mozdulatlan, merevnek tűnő testét és látta, hogy a lánynak sűrűn emelkedik és süllyed a mellkasa, a szemei nyitva, üresen merednek valahova a magasba.
Tivadar megijedt, mert tudta, hogy ez egy nagyon súlyos állapot. Azt is tudta mi ilyen esetben a teendő, de először muszáj volt meggyőződnie arról, hogy a lánynak elölnézetből sincs érzékelhető törése. Ha sérült volna a gerince akkor is életveszélyes lett volna megemelni, de ha a bordái törtek volna el, azzal is veszélyeztette volna az életét. Hiszen egy törött borda akár a tüdejét, szívét is átszúrhatta volna, esetleg más kárt tesz benne. Miközben ezt igyekezett kideríteni, hogy akad-e ilyen vagy bármilyen sérülése, azaz, hogy szállítható-e kedvese, eközben még mindig rettegett tőle, hogy Lídián nem tud segíteni. Tudta, hogy a sokkos állapotan levőn szokott segíteni az is, ha nyugodt hangon szólnak közben hozzá, ám erre ő most képtelen volt. Egyre inkább kísértette az a kép, amikor Lídiánál leállt minden mászer és mindenki lemondott róla.
„Ez nem történhet meg újra! Nem akarom! Nem engedem!"– harsogott a fejében egy hang, amiben magára ismerhetett volna ha jutott volna egyáltalán belőle most annyira, hogy ilyenre figyeljen. A félelem, rémület szerencsére csak ilyen irányú gondolatait bénította meg. Teste automatára kapcsolt és agya egyik féltekéje is az orvosi teendőkre koncentrált. Sajnos agya másik fele ugyanolyan intenzitással rettegett, mint amikor meglátta a lányt a földön feküdni.
– Kérlek nézz rám Lídia! Ne tedd ezt velem! Nem mehetsz még el! Kellesz nekem! Szeretlek! Maradj velem! Ne hagyj el – kántálta a tőle telhető nyugalommal, de még maga számára is kétségbeesettnek tűnt a hangja.
Óvatosan a karjába vette a lányt és csak ekkor érzékelte, hogy a test merevsége kissé csökken. Mindennél fontosabbnak tartotta volna, ha most orvosi táskája tartalmához jut, emiatt nem a szobájába tartott, hanem az autójához, aminek ajtaját be se csukta, mikor sietve kiugrott belőle. Az alatt a pár lépés alatt is folyamatosan bizonygatta Lídiának mennyire szereti, mennyire szüksége van rá, hogy vele maradjon. A végén már sírva ismételte: – Kérlek ne hagyj el. Nélküled meghalok!
Nem szégyellte a könnyeit, mert ekkor már semmi más nem számított, cak hogy mielőbb beadhassa neki az életmentő injekciót. Miután azt beadta gyengéden befektette Lídiát a hátsó ülésre és azonnal robogott vissza a munkahelyére. Útközben ismét feltámadt benne a professzionalitás, hiszen mégis orvos ő amellett, hogy egy szerelmes férfi is.
– Tivadar vagyok – szólt bele a kihangosított mobilba, amikor megismerte ugyanannak a szőke nővérnek a hangját, aki nemrég szívesen az ágyába kísérte volna őt pihenni. – Azonnal készítsetek elő… – és sorolta, mire lesz a lánynak szüksége. Csak miután ezzel végzett és visszakérdezett, hogy biztos lehessen abban, megértették-e az utasításait, akkor kérte a következőket. – Kérlek küldjetek két mentőt a lakásomhoz.
Bemondta a biztonság kedvéért a saját címét, majd mikor a szőke nővérke meglepetten érdeklődött, hogy ki van még veszélyben és mennyire sürgős a dolog, ezt felelte: – Nem sürgős, bár életveszélyes. De mégis! A lehető leghamarabb kéne az a mentő, mert nem tudtam megnézni történt-e valami a házvezetőnőmmel. A másik a kertészem beszállításához kell, de értesítsétek a rendőrséget is kérlek. Mindjárt ott vagyok. Készüljetek! Senkitől, semmilyen kifogást nem akarok hallani! Most igazán profi munkára van szükség. Meg kell mentenünk egy természeti csodát.
A mobilját ezzel lekapcsolta és halkan hozzátette: – Maradj életben szerelmem. Ígérem mindent jóváteszek, csak ne hagyj el kérlek!

Amikor Lídia Alex alá került és testét teljesen leszorította a férfi súlya még küzdött. Amint Alex férfiasságát megérezte a lábai között, úgy érezte miden elveszett. Amikor a bejáratánál érezte mozgolódni Alexet közvetlen a célegyenesben, teste megadta magát. Azonban ahelyett, hogy ellazulhatott volna, teste görcsbe merevedett és innentől nem mozdult. Nem azért, mert nem akart. Ó, nagyon is szívesen küzdött volna tovább, azonban az ő agyára is rátelepedett az Alex tudatát fogva tartó sötétség. Legnagyobb sajnálatára azonban ez a sötétség nem fogadta magába, nem ájult el, pedig e pillanatban egyáltalán nem bánta volna. Továbbra is tudatában volt mindennek. A testére nehezedő súlyos férfitestnek, a szájába kerülő tiszta kerti földnek… A hangoknak, amik először dübörögtek a fejében, majd elhaltak és csak távoli zajokat hallott. Érezte saját rohanó szívét, ami futva igyekezett szállítani a vért minden sejtjéhez, hogy erőt adjon. Sajnos sokkal több tápanyaggal látta el sejtjeit, mint oxigénnel így hiába volt túlterhelt minden sejtje életető táplálékkal, energiát nem nyert belőle. A tudata mélyén érezte azt is, hogy Alex terve nem sikerült. Érezte, amint megkönnyebbül és lerepül róla a súly, de mozdulni továbbra sem tudott. Levegőt is nehezen kapott, fuldoklott, de hang nem jött ki a száján, csak egyfajta szörcsögés. Éltető energiát érzett átsuhanni teste felett, ám ez mindenhol csupán pillanatnyi erőt adott, de nem annyit, hogy meg tudjon mozdulni. Nem érzékelte teste egyes pontjait, mint máskor, de még mindig tudatánál volt annyira, hogy érezzen kezet siklani magán. Sikoltani akart, mert úgy gondolta Alex tért vissza, ő tapogatja. Csak nagyon lassan tudatosodott benne, hogy Tivadar hangját hallja. Meg akart mozdulni, megfordulni, a gyönyörű szemébe nézni. De nem volt rá képes. Nem tudta mennyi idő telt el, mikor érezte, hogy megfordítják. Ki akarta nyitni a szemeit, hogy lássa a napsütést. Tudta, hogy a nap szépen világít és azt is, hogy nem nyithatja ki a szemét, mert az már nyitva van, mégse érzékelte a fényt.
„Hol vagy? Miért hagytál el?"– szólongatta magában az őrzőjének kinevezett gyönyörű szempárt és a fejében kisvártatva meghallotta a hangot. Nem tisztán érthetően és elég zavarosnak tűnt, mikor ezt hallotta: „Itt vagyok. Veled vagyok! Nem mehetsz még el! Ne hagyj el!”
– Sajnálom – gondolta a lány. – Látod? Még neked is gondot okozok csak. Hagyj elmennem kérlek! Gyere velem inkább arra a csodálatos rétre. Ott annyira szép minden és senki sem tud bántani!
„Itt vagyok! Vigyázok rád! Szeretlek, csak ne hagyj el! Szükségem van rád!”– hallotta e mondatokat a fejében a lány, mintha víz alól szólnának hozzá. Azt sem tudta már eldönteni, ki szól hozzá. Talán az a gyönyörű szárnyas cica? Vagy Tivadar? Igen, rá is gondolt és nagyon fájt, hogy nemsokára itt kell őt hagynia. Vajon Tivadar mennyire bánja majd? Egyáltalán eszébe jut majd ő, miután nem lesz? Ugyan! Hisz ez a gyönyörű férfi száz sokkal szebb nő közül választhat magának. Eddig se kellett neki. Nem udvarolt, bár sokszor látott vágyat a szemében. Azok a gyönyörű szemek néha annyira csillogtak, hogy Lídia olyankor többet, sokkal többet vélt kiolvasni belőlük. De nem hitte el, hogy az szerelem lenne. Próbálta bebeszélni magának, hogy az csupán sajnálat, de a szívét nem tudta erről meggyőzni.

Lídia abban a pillanatban ájult el, amikor Tivadar lefékezett a munkahelye sürgősségi ellátóhelyén. Egy team már készen állt a fogadására. Az ügyeletes orvos, aki nemrég váltotta le kollégáját a szokásos hangján közölte: – Köszönöm. Innentől átveszem.
– Nem veszel te át semmit! – förmedt rá Tivadar szokásától eltérően annyira dühösen, hogy kollegája még ellenkezni is elfelejtett pár pillanatra vele. – Menj innen! Ő az enyém! Az én betegem… – javította ki magát Tivadar, akinek ekkor jött meg annyira az esze, hogy átlássa a helyzetet, de nem volt hajlandó lemondani Lídia ellátásáról.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Kővári doktor a felelősségre és arra célozva, nemrég mennyire fáradt volt Martonosi doktor. Tivadar ekkor se látszott jobb állapotban levőnek, viszont sokkal-sokkal mérgesebbnek. – Nem hagynád inkább rám mégis? Kérlek, hagyd, hadd végezzem a munkám.
– Ő az enyém! – ismételte meg Tivadar elszántan, mire kollegája nem alkudozott tovább. Engedte ellátni Tivadarnak, de vele maradt és minden lépését nyomon követte. Nem talált azonban hibát az ellátásban és miután úgy látta mindent megtettek, amit ebben a helyzetben megtehettek, ismét barátja irányába fordította a figyelmét.
– Gyere, meghívlak egy kávéra. Itt most csak ennyit tehettünk, de ne aggódj. Jó munkát végeztél és biztosan nemsokára magához tér.
– Itt akarok lenni amikor megtörténik – közölte Tivadar az ügyeletes orvossal. – De egy kávét köszönettel elfogadnék – nyújtott ezzel a gesztussal békejobbot. – Ne haragudj, hogy elvesztettem a fejem, de…
Kővári doktor csak ekkor engedett meg magának némi humoros megjegyzést.
– Hát barátom, nincs harag, de ne jelentkezz most semmilyen szépségversenyre. Ha látnád magad… Mindjárt küldöm a kávét.
Erre az időre sok érdeklődő nővér és a szülészet néhány orvosa is ott téblábolt a kórterem előtt, ahol elhelyezték és ellátták az ájult lányt. Egymástól kérdezgették, hogy mi történt, de senki nem tudott semmit.
Mindaddig nem, amíg egy mentő nem érkezett, aki Jutka nénit szállította be. Az idős hölgy amint a kertben rosszul érezte magát úgy gondolta, ha lefekszik pihenni, majd túllesz a fájdalmain. Álmában érte a halál. A mentősök már nem tehettek semmit, csupán beszállították. Azt viszont állították, hogy más sérült nem volt a házban így, bár értesítették a rendőröket, a kaput visszazárták, hogy ne hatolhassanak be illetéktelenek. Nem sokan ismerték Tivadar idős barátnőjét, de aki mégis vendégeskedett akkor a házban, mikor ő jelen volt, vagy akárcsak evett a nő főztjéből megrendülten fogadta a hírt. Mindenki sajnálta persze, mert egy ismerősük, munkatársuk barátja volt ő, de egy halálesetet ők amúgy is jobban át tudtak érezni, némelyeknél.
Sokan azt gondolják, hogy az orvosok, ápolók, ápolónők és bármely kórházi dolgozó érzéketlenebbé válik egy-egy ilyen hírre, hiszen ők naponta néha többször is találkoznak hasonlóval. Csakhogy ez a nézet nagyon is téves, mert aki az egészségügyben akar dolgozni és hivatásának érzi, az a segítségnyújtásra esküdött fel és azt is tartja az igazi munkájának. Egy haláleset a sikertelenség érzetét kölcsönzi mindegyikük számára még akkor is, ha nekik semmi közük nem volt az elhunythoz, mert talán kapcsolatba se kerülhettek vele. Ezért érezték át a munkatársak jobban Tivadar fájdalmát és ezért tiltotta meg az ügyeletes orvos, hogy a többiek tájékoztassák erről a kollégáját. Meghagyta nekik, hogy ameddig Lídián nem tapasztalnak javulást nem szólhatnak neki a tragédiáról, látva milyen rossz bőrben van a srác, aki annyira a szívén viseli a lány sorsát. Az érkezéskor történt jelenetnek hamar híre kelt és ebből mindenki sejtette, hogy Tivadar nem csupán orvosként aggódik Lídiáért. Azt senki sem tudta, hol lehet a kertész, még a hamarosan kiérkező rendőrök sem, akik Tivadart keresték. A férfi még az ő kedvükért sem volt hajlandó magára hagyni a még mindig ájult Lídiát, bár annak sokat javult az állapota, mert az izomlazítók és infúziók már hatottak. Arra hivatkozott, hogy mint orvosának muszáj jelen lennie, amikor a lány magához tért, amit viszont nem tudott pontosan senkise. A rendőrök már tudtak arról, hogy a lányon kívül még mivel kell majd szembenéznie az orvosnak, ezért nem tették neki szóvá, hogy rá kellene bíznia az ügyeletes orvosra és az ápolókra. Inkább beleegyeztek abba, hogy a lány kórtermében röviden tájékoztassa őket arról, hogy mi történt és mikor elmondta nekik mit tapasztalt, és mit tett, hozzátéve hogy ennél többet ő se tud. Elkérték még a kertész adatait, aztán megköszönték a közreműködését és megkérték, hogy a lehető leghamarabb hívja fel őket, amikor már otthon lesz, mert felkeresnék őt a jegyzőkönyv felvétele miatt, vagy ha neki úgy kényelmesebb bent a rendőrségen is írásba foglalhatják a tanúvallomását.

Lídia lassan tért magához a mindent elborító sötétségből. Igazából ő maga se tudott róla, hogy sötétben volt, vagyis teste-lelke nem bírta a feszültséget tovább és elájult. Ez nem az a fajta gonosz sötétség volt, amit Alex teste alatt érzett átáramlani a férfiból, hanem egy jótevő sötétség, ami megkíméli a testét egy sokkal rosszabb, erősebb fájdalom érzésétől. Az orvosok sem szimpla ájulásként diagnosztizálták nála az állapotát, mert egy sokkos állapot mégiscsak több, mint egy ájulás, bár utóbbi is lehet ijesztő. Szerencsére azonban nem tört el semmije és pár zúzódással megúszta testileg. Az viszont nagyon is megviselte lelkileg, hogy ismét majdnem arra a rétre került, ahol ugyan annak idején jól, sőt csodásan érezte magát és egyik része vágyott is visszatérni oda, egy másik része viszont mást szeretett volna. Az a más pedig Tivadar szemének csillogása volt. Egy pillanatra azt hitte álmodik, mert amikor fáradtan, elgyötörten kinyitotta a szemét éppen ebbe a szempárba tekinthetett. Sajnos azonban Tivadar szép szemében most nem vágyat látott, csupán aggódást és félelmet.
Vajon mitől kell félnie egy ilyen csodálatosan szép, erős, okos férfinak? – kérdezte gondolatban önmagát, miközben visszacsukta a szemét. Abban a számára még mindig csodás tekintetben azonban némi fájdalmat is látott. Hirtelen emlékezett arra, hogy Alex után nemsokára Tivadar hangját hallotta, és őt érezte maga fölött, ő vitte erős karjaiban az autójához és adott neki egy injekciót is, meg bepakolta az autó hátsó ülésére… Na eddig tartott az emlékezete. De ha Tivadar mentett meg biztos meg kellett küzdenie Alexszel – jutott eszébe és erre alapozta a fájdalmat a tekintetében. Csak nem sérült meg miközben érte küzdött? – ijedt meg és ismét kinyitotta a szemét, de most az övében volt az a félelem, ami Tivadaréból időközben eltűnt.
Igen, Lídia nagyon megrémült, mert féltette a férfit, akit szeretett. Ő már régen tudta ezt, de azt nem, hogy igazából nem volt küzdelem, mert amikor megmentője elhajította Alexet, mint egy papírrepülőt, azzal vége is lett a küzdelemnek.
Azt az Alexet, aki nemcsak kertésze volt, hanem nála testalkatra zömökebb, súlyosabb és kinézetre is mackósabb. Ugyanazt, aki Tivadar kertésze és egy ideig haverja is volt. Tivadar nem Alex ereje és kertészeti tudománya miatt alkalmazta a férfit, hanem mert pár éve elveszítette az állását és az orvos megsajnálta. Kapóra jött neki, mert Judit akkortájt kezdett betegeskedni így őt tehermentesíteni tudta kissé.
Alex emiatt is nem mert senki szeme elé kerülni, így törött karja ellenére bujkált, bár iszonyú fájdalmat kellett kiállnia. Haza nem mehetett, mert tudta, hogy a rendőrök otthon fogják keresni először. Tisztában volt azzal is, hogy rendőrségi ügy kerekedik belőle akkor is, ha Lídia mégse akarna, vagy állapota miatt nem tudna feljelentést tenni, mert Tivadartól hallotta, hogy a klinikának kötelessége minden erőszakos cselekménnyel hozzájuk került személy esetén értesíteni a rendőrséget. Abban biztos volt, hogy a doki bevitte a lányt kivizsgálásra, bár nem tudhatta, hogy ő mekkora kárt tett a lányban. Egy parkban húzta meg magát, kezét bebugyolálta és rettenetesen félt. Volt is oka a félelemre, mert ha ezt megtudja a neje, nem lesz elnéző iránta. Tivadar és Lídia miatt is bűntudata volt, mert mindketten jók voltak hozzá. Igaz, hogy ő már akkor vágyott a lányra, amióta odakerült a házhoz, de Lídia kedvesen utasította el és tudta, hogy nem mondta el közeledését sem Juditnak, sem Tivadarnak. A legnagyobb félelme mégse ezek miatt volt. Önmagától ijedt meg, hiszen ez előtt sose gondolt ő erőszakkal megszerezni magának egy nőt, pláne sose gondolt arra, hogy bárkit megöljön. Amint a kemény talajon magához tért rögtön eszébe jutott, hogy mit akart tenni de ezt még elintézte volna azzal, hogy vállalja a felelősséget hirtelenségéért, de ami miatt igazán megrémült az a gyilkos düh volt, amit sose érzett magában ezek előtt. Mintha nem is ő lett volna! Eszébe jutottak régi emlékek, amikor még kicsi volt és a nagyobb fiúk megverték. Ő hősiesen tűrte és akkor sem vágott vissza, amikor ő lett az erősebb és emiatt már nem mert vele kikezdeni senki sem. Igaz, hogy egyszer az iskolában egy pofont muszáj volt kiosztani az ellene hangulatot kelteni igyekvő srácok vezéralakjának, de onnantól szent lett a béke. Az a pofon se volt nagy, pedig velük szemben inkább érezhetett volna gyilkos indulatot, mind egy gyenge nő iránt. Mint most Lídia iránt. Most is maga előtt látta a lány megrémült képét, de most nem tudta volna bántani. Ám tisztában volt azzal, hogy mit akart tenni. Nem csupán megkapni akarta, el akarta pusztítani. Ezen tépelődött akkor is, amikor aznap este későn a rendőrök rátaláltak. Nem tanúsított ellenállást és a rendőrök emiatt csendben előbb a kórházba kísérték, ahol törött karját ellátták és csak utána vitték be előzetes letartóztatásba helyezni a rendőrségre.
Erre az időre Lídia és Tivadar még a kórházban maradt. A férfi nem volt hajlandó elhagyni a kórtermet ameddig ő nem került szolgálatba. Egyáltalán nem ellenkezett, amikor az igazgató főorvos meglátva állapotát nem engedélyezte számára a munkát. Így ő is megfigyelés alá került és bevetve sármját a nővéreknél kiharcolta, hogy minden szabályt felrúgva egy szobában maradjon kedvesével.

Lídia amikor másodszor tekintett az általa gyönyörűnek tartott szemekbe elsőként az aggódását fejezte ki.
– Jól vagy? – kérdezte halkan a férfitól, de nem tudta többé lehunyni a szemét, pedig a feje továbbra is hasogatott és hányingere is volt. Nem akart azonban újra visszakerülni a sötétségbe egyedül e gyönyörű őrző szempár figyelme nélkül.
– Igen, köszönöm. Nekem semmi bajom. Te hogy érzed magad gyönyörűm? – érdeklődött a férfi még mindig aggódva. Egy sokkos állapotnak rengeteg előre nem látható következménye lehet. Lídia kikerülve a választ ezt kérdezte: – Miért hagytál magamra?
A férfi persze nem úgy értette a kérdést ahogy a lány. Lídia ugyanis arra gondolt, hogy amikor Alex elkapta nem védte meg az őrzője és időközben a lány a kettőt már teljesen összekapcsolta magában, hiszen ugyanaz a tekintet, ugyanaz a gyönyörű szempár… Az cseppet sem zavarta, hogy Tivadarnak nincs se szárnya, se macskás külseje, mert nagyon is meg volt elégedve a férfi izmos testével, erőt sugárzó külsejével, gyönyört ígérő ajkával.
– Dolgoztam és… Így is kicsit előbb indultam.
– Ne haragudj – kapott észbe és fájdalmában a fejéhez is a lány. – Hálátlan vagyok. Megmentettél. Megint. Én meg azzal foglalkozok csak, hogy miért nem jöttél előbb.
Tivadar elsiklott az utóbbiak felett és elmélázva a történteken eszébe jutott valami.
– Tudod… Itt a műszak vége előtt magam is kicsit rosszul lettem. Bár nem éreztem fáradtságot, mindenki szerint rettenetesen néztem ki.
– Te mindig szép maradsz – jegyezte meg Lídia annyira halkan, hogy azt hitte meg se hallhatja a férfi. Ő azonban a lány minden rezdülésére figyelt és ezt is meghallotta. Természetesen jól esett ez a bók neki, de csak a lány sokkos állapotának tudta be. Elengedte azonban a füle mellett e bókot és így merengett tovább hangosan. Nem tudta miért fontos számár, hogy Lídia is hallja.
– Annak ellenére, hogy tényleg szarul néztem ki, nem ez aggasztott. Eszembe jutottak. Úgy éreztem mintha baj lenne veletek. Nem! Tudtam, hogy baj történt otthon és rohantam haza, hogy lássam minden rendben van, de már útközben tudtam mi történik. Fogalmam sincs honnan. Érted? Mintha láttam volna… Mintha láttalak volna kívülről téged és Alexet, de nem tudtam biztosan hol vagytok. Majdnem eszemet vesztettem úgy vezettem hazáig, mint egy megszállott. Tudod… Elég sok furcsa dolog történik körülötted én mégis szeretlek. Egyszerűen nem tudlak nem szeretni. Ere akkor jöttem rá, amikor Alexet megláttam fölötted. Én… Én… – elcsuklott a hangja. Nem tudta mi történik vele. Mindaddig nem tudta, míg meg nem fogalmazódott magában a kérdés.
– Hogyan szerethetlek ennyire, mikor alig ismerlek? Amióta megláttalak szeretlek, de féltem bevallani. Gyönyörű vagy és… Azóta sokkal többet tudok rólad. Kedves is vagy meg minden, de… Sajnálom. Nem lenne szabad éppen most ilyennel terhelnem téged. Ne haragudj – mindezt a lány fölé hajolva annak szemébe nézve mondta, aki egyre boldogabban viszonozta a pillantását.
– Köszönöm, hogy mégse hagytál el – suttogta a lány, majd hangosan és érthetően folytatta: – Te is tudod, hogy nem vagyok szép. Semmi rendkívüli nincs rajtam. Mindegyik ápolónő szebb itt nálam. Csak te láthatsz szépnek. És én ennek nagyon örülök, mert én még azelőtt szerettelek, hogy megismertelek.
Ezt ugyan Tivadar nem értette, mégis óriási megkönnyebbüléssel és boldogsággal töltötte el ez a vallomás. Nem csupán a tartalma miatt, hanem azért is, mert mint orvos rádöbbent, hogy a sokk utóhatásaitól való félelme alaptalan. Lídia tud normálisan gondolkodni, érezni és nem kever össze dolgokat. Felismerte őt és az már csak hab a tortán, hogy még szereti is. Egy kis öröm az ürömben, mert ő időközben tudomást szerzett arról, hogy idős barátnője elhagyta őt. Ezt elárulni a lánynak még korai lett volna, mert tudta, hogy közöttük több volt mint baráti viszony. Lídia anyja helyett anyjaként tekintett rá. Imádták egymást, mert az érzés kölcsönös volt.
– Annyira sajnálom, hogy így lerohantalak. Tiszta hülye vagyok! – kapott a fejéhez az orvos, mert ekkor az orvosi énje kerekedett felül. – Ilyenekkel terhelni egy sokkos nőt…
– Egyáltalán nem terheltél vele. Nagyon is jól esett, hogy megismételted – vigasztalta szerelmét a lány.
– Mi az, hogy megismételtem? Hiszen nem mondtam eddig sosem. Most is csak azért, mert annyira féltem. Féltettelek… Ha csak egy picivel később érkezek… Meg tudsz bocsátani nekem édes? – könyörgött Tivadar, most férfiként miközben két tenyere közé fogta a lány arcát.
– Nincs mit megbocsátanom. Vigyáztál rám és szeretsz. Most csak ez a fontos – mosolygott rá fájó feje ellenére is boldogan Lídia. – Azt se bánom, ha százszor ismétled el, hogy szeretsz. Én mindig is csak téged imádtalak – pirult el.
– De sose mondtam eddig. Csak most – erősködött a férfi, de nem engedte el a kellemesen lágy és számára oly kedves női arcot. Lídia megsimogatta a kézfejét. Élvezte a férfi erejét.
– De igen drágám, mondtad. Ott, amikor fölöttem álltál és nézted, eltört e valamim, akkor már mondtad párszor. Akkor azt hittem csak azért mondod, hogy vigasztalj, de most már elhiszem neked. Már nem mondhattad vigaszként, mert… Tulajdonképpen itt sem kéne lenned velem. Rég lejárt a műszakod.
– Azóta már elkezdődött volna újra – nevetett a férfi. – Csak a kinézetem miatt, na meg miattad engedélyeztek egy szabadnapot.
– Éppen ideje volt kedves doktor úr – mondta a lány igyekezve utánozni Jutka néni hanghordozását. – De ha már itt vagy és ennyire közel…
Tivadar ijedten lépett egyet hátra, mert ekkor jött rá, hogy az éltető levegőt vette el a közelségével a lánytól. Ma már sokadjára szidta meg gondolatban önmagát. Egy orvostól ez megbocsáthatatlan. Lídia viszont nem így gondolta.
– Ne hagyj itt, kérlek! Nem azért mondtam. Inkább puszilj meg. Hogy érezzem szeretsz. De csak egy kicsit, mert még fáj a fejem.
Tivadar szó nélkül teljesítette a kérést. Sőt! Túlteljesítette, mert a szerelme mindkét orcájára nyomott egy-egy puszit, majd a homlokárhoz és ajkához is érintette a száját. A lány fejében kellemes hangon felmordult a macska. Összegömbölyödött és fejét elégedetten hajtotta mancsára. Lídia úgy érezte mintha a fény ismét kigyúlt volna a fejében és lassan szétterjedt a melegség egész testében. Kicsit utána is mozdult Tivadar testének, amikor az visszahúzódott. A férfi a vállánál fogva gyengéden visszanyomta őt az ágyra.
– Feküdj szépen! Még nem gyógyultál meg teljesen.
– Csak még egy puszit akartam – duzzogott a lány.
– De neked fáj a fejed – ellenkezett a férfi, bár minden vágya az lett volna, hogy megcsókolhassa.
– Kit érdekel, ha ennyire gyógyító a csókod – sóhajtotta a lány.
– Még meg se csókoltalak – tűnődött a férfi álmodozva.
– Akkor mire vársz? Ha egy puszid ekkora gyógyulást okozott, sokszor meg kell csókolnod, hogy gyorsan meggyógyuljak – mosolygott Lídia és csókra nyújtotta a száját. Tivadar nem késlekedett és majdnem reggelig folytatta szerelme gyógyítását.